A mozi mi vagyunk – Varázslatos New York Helen Levitt fotós szemével

–

Szóval állok a Monet után az Albertina múzeumi boltjában, és épp azon gondolkodom, hogy talán mégis fel kellett volna mennem a másodikra, mert ugyan már láttam (párszor) a Munch-, Chagall- és Picasso-képek köré építkező Batliner-gyűjteményt, nem lehet elégszer repetázni. Aztán megnyugtatom magam: talán mégis jobb, ha hagyom, hogy Monet önmagában hasson.

És ekkor kezembe akad egy fekete-fehér album, mert hát egy múzeumi shopban mindent meg kell fogdosni és csodálni, a címlapon két gyermekarc meg egy sárga szalag, az egyetemen oly rettegett költő-esszéista, David Levi Strauss idézetével:

„Helen Levitt korának legünnepeltebb és legkevésbé ismert fotográfusa”. (Kösz, David, ez pont annyira konkrét, mint bármi, amit meg kellett tanulnunk tőled a magyar szakon!)

Kinyitom az albumot, és mintha időhurokba kerültem volna: egyszer csak a negyvenes évek New Yorkjának utcáin találom magam, utcagyerekek és egykor szebb napokat látott felnőttek között. Szutykos kis lábacskák, elpiszkolódott ruhák, málló házfalak, imbolygó részegek és szegényes eleganciával vonuló nők. A következő pillanatban már rohanok is fel a másodikra, átcsörtetve a boltajtón, ahonnan talán nem is szabad visszafelé menni.

Az Albertina-gyűjteményében 32 Levitt-fotó található, ehhez hozott Bécsbe még mintegy százat a kiállítás kurátora, Walter Moser, aki nyilván meglepődött, hogy egy lelkes magyar újságíró megköszönte a munkáját, de hát mit tegyek, ha egyszer tényleg az év egyik legjobb kiállítása ez? A kiindulópont nyilván az volt, hogy noha Levitt túlzás nélkül a XX. század egyik legfontosabb streetfotósa, az emberek többsége legfeljebb azért megy be a kiállításra, mert állati vicces a két öreg hölgy, akinek fotóját óriásira nagyították a bejáratnál. Ha azonban bent van, akkor olyan, mintha időutazásra fizetett volna be: Levitt fényképezőgépe a harmincas évektől a nyolcvanas évekig repít.

Helen Levitt 1913-ban született Brooklynban, orosz zsidó bevándorlók gyermekeként. Már középiskolában tudta, hogy művész lesz – ott is hagyta a sulit. Állítása szerint borzalmasan rajzolt, de lenyűgözte a fotográfia ikonikus alakja, Henri Cartier-Bresson egyik kiállítása, így a fényképészet felé fordult. A harmincas évek elején rövid időn át portréfotózásból élt, ám érezte, hogy nem ez az ő útja. Cartier-Bressonnal személyesen is találkozott, beszélgetésük inspirálta arra, hogy témáit az utcán keresse, és bátran elmozduljon a szürrealizmus irányába. 1936-tól a street-fotózásnak élt.

A komponálást festményeken, múzeumokban tanulta, azt a pluszt azonban, ami képeinek sajátja, nem tanítják sehol. Még a leginkább dokumentarista jellegű fotói is mély érzelmi töltettel bírnak. Láthatunk például maszkokban játszó gyerekeket – s ez asszociációk egész sorát indíthatja be a minstrel-show-k elnyomó világától a képregények szuperhősein át egészen a hiphop-előadókig, akik előszeretettel játszanak az alteregókkal. A fotóművésznő rengeteg falfirkát örökített meg: a gyerek-ákombákomoktól a rendszerkritikus feliratokig széles a spektrum.

Rejtett kamerával fotózott a metrón is: a hétköznapok által bedarált arcok látványa ma is megkapó. Noha művein nincs direkt társadalomkritika, a látogató óhatatlanul is felszisszen a kiszuperált fegyverekkel játszó vagy épp néhány szálló szappanbuborékot bámuló utcagyerekek láttán.

Annyi élet, annyi dinamika van ezekben a fotókban, hogy nehéz elhinni, mennyire régiek. Mintha beleshetnénk egy ablakon át az évtizedekkel ezelőtti Harlembe, a Lower East Side vagy Bronx utcáira, ahol kocsival hordják a jeget, huszonöt centért mérik a jó olasz ebédet, az újság azt harsogja, hogy „csapást mérünk a nácikra a tengerentúlon”. Az afro-amerikai közösség, a dél-amerikai és olasz bevándorlók mindennapjai elevenednek meg mindenfajta glamúr és romantika nélkül. A varázslat mégis belengi az egész kiállítóteret.

A fotók tematikusan és időrendbe rendezve láthatók. Ez egyrészt segít átlátni az életművet, másrészt a feliratokkal tökéletesen érthetővé teszi, hogyan jut el Levitt a fekete-fehér fotóktól a dokumentumfilmezésig (1948-as, In the Street, azaz Az utcán című, lenyűgöző filmje a kiállítótérben is látható). Bizonyos szempontból ugyanis már legelső fotói is kimerevített filmkockáknak tűntek: kedvenc némafilm-színészei, Buster Keaton és Charlie Chaplin pózai, gesztusai köszöntek vissza rajtuk. És ez az a mozzanat, ami oly rendkívülivé teszi Levitt látásmódját: megmutatja, hogy a mozi itt van körülöttünk. A mozi mi vagyunk.

„Az esztétika már a valóságban jelen van” – vallotta.

A harmincas-negyvenes években a nagyvárosi lét egész mást jelentett, mint manapság: légkondicionálás és tömegkommunikációs eszközök híján a szegényebb városrészekben az utcán folyt az élet. Érdekes, hogy Levitt képein a játszó gyerekek – alig néhány kivétellel – nem bolti játékokkal szórakoztatják magukat: fára és homlokzatokra másznak, saját készítésű álarcokban, jelmezekben vonulnak a járdákon.

Helen Levitt híresen utált szerepelni, mindössze egyetlen fotót láthatunk róla a kiállításon is. Ő maga úgy fogalmazott: „mivel szavakkal nem tudom kifejezni magam, a képeimmel teszem ezt”.  Meniere-kórral, egyfajta belsőfül-rendellenességgel született, amelynek következtében gyakran érezte úgy, hogy forog vele a világ.

Sok képe annyira lendületes, olyan sodró, mintha épp ezt a szédülésszerű állapotot örökítette volna meg.

Levitt 1939-től publikált a Fortune magazinban, a negyvenes évek második felétől több ösztöndíjat is elnyert. Egyike volt az első fotóművészeknek, akik színes fotókat állítottak ki a New York-i Modern Művészetek Múzeumában (MOMA). Filmesként dolgozott Luis Bunuellel is, ám a fotózás maradt az örök szerelme. A nyolcvanas évekre megromlott az egészsége, isiásza miatt már nem bírta szeretett fényképezőjét cipelni. És hát a világ is megváltozott: az utca kihalt, mindenki a tévé elé költözött. Helen Levitt sohasem házasodott meg, Blinky nevű macskájával élt Manhattanben. 2009-ben hunyt el, majdnem 96 évig élt. Sohasem engedte be a nyilvánosságot az életébe, korszakos tehetsége mégis utat tört magának.

Noha fekete-fehér képeit gyakrabban dobálja fel elénk a Pinterest, Levitt a színes fényképezés úttörője volt: ezek a fotók pazar lenyomatai New York átalakulásának, festményszerű szépségükben ott bujkál Levitt különös, sohasem bántó, mégis pikírt humora. A sors iróniája, hogy színes képeinek nagy részét ellopták egy betörés során. A téma – a környék – ez egyszer a képek veszte lett. Ki tudja, talán egy nap majd előkerülnek egy New York-i pincéből.

Ja, a végén nyilván a katalógust is megvettem. Nem lehet betelni vele.

 Csepelyi Adrienn

Helen Levitt retrospektív, Albertina múzeum, Bécs

Látogatható: 2019. január 27-ig.

Kiemelt kép: Helen Levitt: New York (1940) – Film Documents LLC/Thomas Zander Galéria, Köln