A „vén holdkóros” meg az ő liliomjai – Megnéztük a Monet-kiállítást Bécsben

–

Noha az igazi nagy tülekedés a Szépművészeti Múzeum Brueghel-tárlata előtt van (hamarosan újra nekifutok), a Monet-ra is ajánlott online, előre megváltani a jegyünket – meg lélekben felkészülni, hogy sokan lesznek a kiállítótermekben. Szerencsére ez az élményt nem befolyásolja: ha várni is kell kicsit, hogy egy-egy festmény elé odaférjünk,

a hatás olyan elementáris, hogy azt még egy dühödten tolongó turistacsoport sem ronthatja el.

Forradalmi ábrázolásmód

Mai szemmel nézve az impresszionizmus talán az utolsó könnyen befogadható stílus, a későbbi mozgalmak tükrében nehezen érthető, vajon mi lehetett olyan formabontó Monet elképzeléseiben. Óriási tévedés, hogy az impresszionizmus Monet Impressziók, a felkelő nap című festményéről kapta a nevét: a francia nyelvben az impression egyfajta vázlatosságot, pejoratív éllel akár összecsapottságot is jelent – és a gondosan kimunkált képekhez szokott átlagember nem tudott mit kezdeni az egészen újszerű ábrázolásmóddal.

Ekkoriban jelentek meg a szintetikus festékek, végre nem kellett a későbbi fakulással, a színek átalakulásával kalkulálni – és az impresszionisták mohón vetették rá magukat az addig nem létező árnyalatokban pompázó termékekre. Emellett Monet-ék előszeretettel alapozták vásznaikat a megszokott, mélységet adó sötét színek helyett fehérrel, ezzel kiemelve a leheletfinom pasztelleket. Az addigi szokás az volt, hogy a kész festményeket a hegedűkészítők által használt anyagokkal „öregítették” – szóval

az impresszionisták világos, havas tájat meg ragyogó tengert ábrázoló képei olyan hatással lehettek az emberekre, mintha az árnyékos szobából hirtelen kilépnénk a vakító napfénybe.

Száguldozik és fura növényeket gyűjt

Monet 1883-ban, egy vidáman vonatra szálló esküvői menet láttán határozta el, hogy a Párizstól mintegy hetven kilométernyire fekvő Giverny falucskába költözik. A helyiek eleinte bolondnak nézték a színes ruhákban flangáló, mindenhová állványokat meg vásznakat cipelő népes családot. A festő ugyanis – saját két gyermeke mellett – odaköltöztette magához szeretőjét. Egykori vásárlójának lényegében megszöktetett feleségét, Alice-t – és annak hat gyermekét.

A „Monet-zöldre” festett családi házat eleinte bérelték, később – ahogy ívelt felfelé Monet karrierje – megvették, a szomszédos telekkel együtt. A festő szenvedélyesen imádta a növényeket, jellemző módon a háztartásban két–három fő segítette a népes kompánia mindennapjait, a hatalmas birtokon viszont hat kertész dolgozott.

A falu népe kezdetben meglehetős ellenszenvvel figyelte, amint a folyó elterelésével a bohém Monet tavat hoz létre, majd telepakolja azt bizarr színű vízililiomokkal. Joseph Bory Latour-Marliac növénynemesítő az 1889-es párizsi világkiállításon mutatta be trópusi fajokkal keresztezett, ámde hidegtűrő vízililom-hibridjeit, amelyekbe Monet első látásra beleszeretett. Fűtött üvegházat is építtetett új szerzeményeinek, amelyekből folyamatosan rendelte az újabb és újabb színeket.  A falubeliek eközben attól féltek, a hibbant festő, aki tehetősebb korában automobilokat gyűjtött, és azokkal száguldozott fel-alá Givernyben, megmérgezi (!) a környék növényvilágát.

Franciaországban a XIX. század közepén „jöttek divatba” a japán fametszetek, Monet maga is vásárolt néhányat, vélhetően ezek hatására építtetett japán fahidat a vízililiomos tó fölé. E két dolog – a vízililiomok és a japán hidacska – lett Monet kései művészetének fő motívuma.

A vízililomos festmények forradalmi jelentőségűek: Monet játéka a felhők és a part tükröződésével szép lassan odáig jutott, hogy már-már absztrakt festményeket készített, a környezetükből és a térből teljesen kiragadott virágokkal és tükörképekkel. Utolsó képein pedig jóformán egyetlen bizonyosan felismerhető motívum marad a dühödten tekergőző ecsetvonások között: a hidacska ívelt korlátja.

A flúgos, de érző szívű festő

A visszaemlékezések szerint Monet nem volt könnyű ember: dühkitörései voltak, nem ritkán szabdalta szét saját festményeit. Volt, hogy inkább félrevonult, hogy ne családját terhelje iszonyatos dühével.

Clemenceau miniszterelnök csak „vén holdkórosnak” szólította. Monet második felesége, Alice 1911-es halála után egy évvel kezdte elveszíteni látását, jobb szemére szinte teljesen megvakult, 1914-ben pedig – mindössze 46 évesen – meghalt első feleségétől, Camille-tól született fia, a kiskorában sokszor megfestett Jean. E tragédiák hatására Monet felhagyott a festéssel.

„A festő meghalt, s aki maradt, az csak egy vigasztalhatatlan férj” – írta nevelt lányának, Germaine-nek. Barátai és családtagjai kitartó unszolásának hatására kezdett újra festeni, ekkor fogott bele hatalmas léptékű vízililiom-projektjébe. Állandó harcban állt az elemekkel: mivel az impresszionizmus a fények játékára épül, Monet egyszerre több képen dolgozott – mármint a szó legszorosabb értelmében: annak függvényében, hogy elbújt-e a nap, esett-e vagy épp fújt, egyik vászontól a másikig rohangált. A Givernyn áthaladó vonatok utasai az ablakokra tapadtak, hogy láthassák, amint Franciaország leghíresebb „szeme” a tájat festi. És pont ez a szem kezdett megvakulni!

Festeni látás nélkül

A bécsi kiállítás azért is nagyon izgalmas, mert nagyon ritkán látni együtt ennyi kései Monet-festményt.

Az időrendbe sorolt tárlat utolsó szakasza mellbevágó élmény: ahogy látásromlása nyomán megváltozik Monet színérzékelése, a vibráló fehérek, a leheletfinom pasztellek világából sárgák, barnák, dühödt vörösek világába tévedünk, mintha nem is ugyanaz a művész volna.

Expresszív, kétségbeesettségükben is következetes képek ezek: ahogyan a hallását elveszítő Beethoven a zongorához érintett dobverővel érzékelte a hangokat, Monet is a „belső látásából” festett. Ez a kiállítás a legjobb dolog, amit magunkkal tehetünk a decemberi rohanásban: lecsendesít, elámít, szinte átmos. Utána meg ihatunk egy jó puncsot a karácsonyi vásárban.

                                                                                                      +++

Szeretem még teljesebbé tenni a művészeti élményeket, úgyhogy mindig olvasással és zenehallgatással készülök a kiállításokra. Arra gondoltam, megosztom veletek, most éppen mivel.

Olvasnivaló:

Ross King: Dühödt ámulat (Park Kiadó, 2017) – Olvasmányos, elképesztően sok levélrészlettel, korabeli újságcikkel és egyéb történelmi adalékkal megírt könyv, ami segít mélységében megérteni Monet életművét. 

Hallgatnivaló:

Kezdőknek: Claude Debussy: A tenger – Három szimfonikus vázlat, amelyet olyan érzés hallgatni, mintha az ember tengerparti nyaralásra menne. Tökéletes aláfestés Monet tengerparti tájképeihez.

Haladóknak: Beethoven: Nagy fúga (op. 133) – A visszavonult, hallását teljesen elveszítő zseni döbbenetes erejű, vonósnégyesre komponált alkotása. Alig néhány hónappal a halála előtt írta. A korabeli kritika bábeli zűrzavarnak nevezte, Sztravinszkij azt mondta róla több mint egy századdal később: „olyan kortárs mű ez, amely mindig is kortárs marad”. Monet utolsó képei előtt állva annyira összekapcsolódik a két művészi élethelyzet, hogy konkrétan nem lehet kibírni bőgés nélkül.

Csepelyi Adrienn

A kiállítás megtekinthető itt:

Albertina múzeum, Bécs, Albertinaplatz 1.

Látogatható: január 6-ig

Kiemelt kép montázsa: Claude Monet: The Water Lily Pond, 1917−1919, The Albertina Museum,Vienna. The Batliner Collection/ Wikipédia