És akkor a múltat leválasztja egy képzeletbeli fal – Rendhagyó útinapló Berlinből

–

Már a reptéren összefutottunk szintén nagyon jó barátokkal – ők a Stones-koncertre mentek –, azt gondolva, hogy egy géppel megyünk. A találkozás öröme után aztán mindenki szétszéledt, és csak a „last call” terelte össze a csapatot a fapadosok csodás sátrában, ahol hamar kiderült, hogy öt perc különbséggel két gép indul Berlinbe, két különböző reptérre, így délutánig gyors búcsút intettünk egymásnak. Mivel a miénk már igencsak ki akart futni, és tíz perc múlva már leragadó szemekkel döntöttem arról, hogy minden pont ilyen ad hoc és tökéletes lesz mindannyiunknak. Pedig négy teljesen különböző lelkiállapotban lévő nőnemű – ezen belül két teljesen különböző korosztály – veszélyes kombó lehetett volna.

Amit elhatároztam, mielőtt a repülő asztalkáján landolt az álmos fejem:

1. Korosztálytól függetlenül mindenki örüljön annak, aminek akar, és aminek tud, nem lesz szoros és tervezett program. 

2. Ha valami mégsem jön össze, nincs para, vagy ha van, hamar lendüljünk túl rajta.

3. Legyen lehetőség a kamaszok 24 órán keresztüli étkeztetésére már az indulás előtti pillanattól. Ha kaja éppen nincs, legalább rágó legyen!

4. Berlint ennyi idő alatt nem lehet lenyomni senkinek a torkán, így próbáljunk meg simán csak élni ott, és a lehető legtöbb dolgot megnézni.

5. Mindegyik lány vagy nő úgy érezze meg a város szabadságát, ahogy ő szeretné.

Eme fennkölt gondolatok után már folyt is a nyálam a karomra, és egyszer csak ott álltunk a Schönefelden, ahol azonnal elkezdődött az ötnapos… kitartó esőzés. (Ugyanakkor az állandó jövés-menés, röhögés és kaland egyben.)

Berlin olyan város, amelyiknek ugyan van múltja és jövője, de a legerősebb a jelene

Szerintem ezt mindenki megérzi, amint elindul a városban, bárhova is megy. Jelen van a történelem, és egyszerre nyílik ki a világ, de mindez összesűrűsödve ott van az utcákon, a bárokban, az emberekben, a város sokszínűségében. Engem Almodóvar egyik kedvenc színésznőjére, Rossy de Palmára emlékeztet: annyira ronda tud lenni, hogy már szép.

A csúnya, a szép, az izgalmas környékeket egyben tartja valamiféle egyedi nyugalom és stílus, ami az emberekből árad. Ez vagy elkap, vagy lenyomod a kötelező köröket, és szépen úgy indulsz haza, ahogy jöttél.

Perspektíva No.1.

A lányokat láthatóan elkapta a város, így nem sok időt töltöttek velünk, nagyjából egy körzetben, de külön utakon jártunk. Ők – érthető módon –, mást találtak izgalmasnak. Előre kinézték, hogy milyen egyetemeket akarnak meglátogatni, azokat végig is járták, biciklit béreltek, belakták maguknak a várost, ahogy ők akarták.

Néha megjelentek megpihenni, enni, kávézni és a pénzdeficitet helyrehozni.

Érdekes megélni, ahogyan az amúgy már régen megkezdődött leszakadási folyamat valósággá válik, és egy percig nem bizonytalankodnak egy számukra teljesen idegen városban. Igen, a kamaszok rögtön képesek alkalmazkodni, élni, szívni magukba a levegővel a sztorikat. Nem kell nekik hosszan magyarázni, hogy megértsék a Holokauszt-emlékművet, vagy az, hogy levegyék, mekkora baromság a Checkpoint Charlie-nál katonának öltözött, állástalan színészekkel vigyorogva fotózkodni egy olyan helyen, ami rengeteg embernek okozott fájdalmat. Értik azt is, hogy a fal darabjait hülyeség megvenni, mert a lényeget nem egy kődarabban hozzák magukkal.

A Mauermuseum után értik meg talán az általuk szeretett Pink Floyd-számokat is, leesik, hogy a nekik oly fontos szabadság most miért is van ennyire erősen jelen a városban, ahol valaha az utca két oldala két külön világrendszerhez tartozott.

Aztán csak mennek, és figyelik az embereket, moziznak a kávézókból, felfedeznek. Belehúznak a (hamis) diákkal Friedrichshain éjszakájába, majd visszatérnek a mi csapatunkhoz iszogatni. Mindenhol és minden helyzetben kompatibilisek, és bár a legtöbbször rettentően idegesítjük őket, valahogy csak elviselik, hogy látszólag a két korosztály ugyanazt az életet éli.

Ha én lennék most a lányom, engem is mérhetetlenül idegesítene, hogy a szülők és a barátaik pont ugyanúgy mennek bele az éjszakába, mint ők.

Vajon mi ellen és hogyan lázadjon akkor, amikor anya a bárban egy éjjeliszekrényen táncol, és neki kell finoman jeleznie, hogy ne igyon többet. Nem szégyellem magam a négy-öt fröccs miatt, de amiatt igen, hogy neki jutott a felnőtt szerep ebben az esetben. Amúgy, remélem, elégedett volt velem.

Perspektíva No. 2.

Adott két nő, akik szintén csak élni mennek, meg kiszakadni abból, amiben éppen vannak. Nem felejteni, csupán megfeledkezni a dolgokról, ami mindennap körülveszi őket. Az egyiknek sűrűbb a levegő, a másik meg éppen erős önvizsgálatban van. Aztán leszáll a gép, és mindkettő kivirul.

Az a bizonyos berlini jelenidő nem hagyja őket sem egy pillanatig is rosszul érezni magukat.

Mennek, amerre tudnak, ülnek kávézókban, találkoznak ismerősökkel, írnak, rajzolnak, beszélnek, hallgatnak, nevetnek és nevetnek. Találomra járják a várost, néha megnézik, hogy amúgy merre kellett volna menniük, de különben megszűnik az idő számukra is.

Olyan, mintha a múltat leválasztaná egy – szerencsére – képzeletbeli fal, és csak az van, ami ott és akkor történik.

Nálam legalábbis ez ütött be. Olyan érzésem volt, mintha kiléptem volna a múltból, és ott lennék a sűrűjében: néztem a lányokat, amikor tudtam, néztem az arcokat, néztem a sok graffitit, a várost, a folyót, a kanálisokat, és bárhova mentem, otthon voltam. Lehet, hogy azért, mert egyszerre voltam keleten és nyugaton? Mert igazából Berlinben leképződik az egész életem? Nem tudom megfejteni.

Szinte meg sem lepett, hogy csavargás közben összefutottunk a szállodából kijövő fél Rolling Stones-szal, és Mick Jagger három méterre volt tőlünk, mint ahogy azt sem észleltem, hogy nyakig lettem sáros tíz perc alatt, de azt sem, amikor ömlött rólam a víz. Voltam… és örültem mindennek, amit látok. Gyerekkori álmom vált valóra: egyszerű lettem, mint egy pásztorlány a libák mellett a réten, és csak feküdtem a gondtalanságban, mint még soha ezelőtt.

Talán csak akkor lehettem volna boldogabb, ha David Bowie-val járhattam volna végig az általa megénekelt helyeket.

 Marossy Kriszta

 

 

  A képek a szerző tulajdonában vannak