–

Heten ültünk a szerkesztőségben, lapzárta volt. Az utolsó simításokat végeztük a berlini magazin anyagain, ahol dolgozom. Akkor írt a barátnőm Londonból: Jól vagytok?” És mellékelte a linket, amelyben az állt, hogy (akkor még) egy halálos áldozatot követelő támadás történt egy berlini karácsonyi vásárban, ahol egy kamion hajtott a szórakozók közé. Így tudtuk meg mind a heten. 

Jól vagyunk! – válaszoltam, majd a hozzátartozóimat hívtam. Aztán mind bújni kezdtük a híreket. Az áldozatok és sebesültek száma villámgyorsan nőtt. Engem émelygés fogott el, délután az egyik forgalmas utcán jutott eszembe, hogy mi van, ha most kezdődik majd el karácsony, szilveszter környékén? Hiszen a németek imádják az ünnepeket: kicsi, nagy, idős, fiatal a vásárokon van, szilveszter éjszakáján pedig ellepik az utcákat a petárdázó fiatalok.

Az jutott eszembe, mi van, ha idén nem a petárdák lesznek a legijesztőbbek...

Aztán elhessegettem a gondolatot, mint annyiszor az elmúlt hónapok során.

Pedig várható volt. Berlin világváros, metropolisz, egy olyan ország fővárosa, amely megnyitotta határait menekültek százezrei előtt, előbb-utóbb célponttá fog válni, ezzel tisztában voltunk. Aztán eljött a nap. És sajnos nem hiszem, hogy ez volt az utolsó. Egy éve már, hogy sokszor lejátszom a fejemben, mit tennék, ha ott lennék egy ilyen pillanatban, kit hívnék fel azok közül, akiket féltek, vagy hogyan tudnám elkerülni, hogy a szüleim otthon, Magyarországon betegre aggódják magukat. Hiszen én is aggódom. Sőt, az én aggodalmam már eljutott egy olyan fázisba, amikor sokszor szinte azt kívántam, történjen meg, aminek meg kell történnie, hogy elmúljon a feszültség, csak „legyünk rajta túl”.

A rendőrség arra kérte az embereket, menjenek haza és maradjanak otthon. És arra is, hogy senki ne terjesszen álhíreket, ne keltsünk pánikot és ne uszítsunk. A sofőrt (akit a támadó feltehetően lelőtt, hogy elvegye a járművét) és utasát egyelőre hivatalosan nem azonosították, származásuk, vallási nézeteik nem ismertek. Sajtóinformációk szerint egy fiatal pakisztáni férfiról van szó, aki az egyik menekülttáborban várta kérelme elbírálását. Mindezt azonban a rendőrség ezidáig nem erősítette meg. 

Persze, sokan „már tudják”, sokan már készen állnak újabb bélyegeket sütni embertársaikra, sokakban ismét fellobbant a gyűlölködés és ítélkezés lángja.

És talán ez az, ami engem még inkább megijeszt. Látni, hogy milyen könnyen képesek emberek egymást bűnbakká tenni, mennyire könnyen fordulnak egymás ellen.

Féltem a berlini menekülteket, mert tudom, mostantól még nehezebb lesz nekik. A fanatikusok, akik miatt őket fogják megbámulni, megszólni, leköpni – és akkor az még a legjobb eset.

Egy nagyon találó német mondás szerint „a félelemtől nagyobbnak látszik a farkas”, így hát én nagyon igyekszem legyőzni a félelmeimet, de nem könnyű. Mert féltem a törékeny békét, ami kijutott a mi generációnknak, és amit annyira szeretnék kicsit tovább megélni, féltem a szeretteimet, és féltem magamat is. Mert holnap mind felszállunk az S-Bahn és U-Bahn járatokra, hiszen dolgunk van, és a félelem nem béníthat meg egy egész várost. Mindannyian kint leszünk a zsúfolt utcákon és állomásokon, és mindannyian össze fogunk rázkódni kicsit, ha meghallunk egy puffanást, még akkor is, ha csak egy rossz helyre támasztott esernyő dől majd el...

Aztán mély levegőt veszünk... és megyünk tovább. 

Gyulai Gaál Anna
Berlin

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/ Scott Rodgerson