Vihar van. Nagyanyám azt mondta mindig, hogy a júliusi vihar nem jelent jót, mert megszaporodnak a dögök. Fél óra múlva odakintről bemenekül egy darázs, átverekszi magát a függönyön, majd a fürdőbe repül, közben a fehérre meszelt falhoz csapódik. Először próbálok tudomást sem venni róla, aztán megfogok egy vaskosabb újságot, és utánamegyek. Összecsavarom a lapot, a hátoldalát gyűröm kívülre, hogy ne a címlapon lévő szép, női fejjel üssem, és kergetni kezdem. Egy pillanatra sem áll meg, már egyre közelebb vagyok hozzá, de mindig melléütök.

Aztán eltalálom. Az ütés nem elég erős. A következő viszont az lesz. A darázs a zuhanytálcába esik. Nem hal meg. Szakaszosan zümmög, leguggolok hozzá, megsajnálom, és egy hatalmasat verek rá. Mégse lenne jó végignézni, ahogy döglődik.

Egy darabig még bámulom, aztán otthagyom. Majd reggel leöblögetem fürdés közben.

Összehúzom a szétnyílt köntösöm, visszamegyek a nappaliba, és a tévé elé kuporodom. Hetek óta ebben az állapotban vagyok… most meg ez a vihar. Abban reménykedem, hogy lemossa a csapadék a világról azt a rengeteg szennyet, amivel bepiszkoltuk. Talán, ha egy kicsit mossa csak le, nekem már az is elég lenne. Elképzelem, ahogyan az előttem álló homályos alakok a tisztító esőtől egyre jobban kirajzolódnak: nők arca, nők finom és puha alakjai. Meg egy férfié.

A férfi te vagy.

Ahogy mos az eső téged, úgy látlak egyre jobban, de nem vagyok ettől boldog, pedig annak kellene lennem. Örülnöm kellene, hogy újra látlak, hogy egyre közelebb jössz, és lassan hozzám érsz, ahogyan eddig még sohasem történt meg. Nem örülök. Nem olyan, amilyennek elképzeltem. Minél jobban vizsgállak, úgy olvad le rólad az összes tulajdonság, úgy folyik le a bőrödön ez a valamilyenség az esővel együtt. Aztán egyszerre csak semmilyen leszel.

Bámulom a cseppeket, amik egy másodpercig megtapadnak a kemény, barna bőrödön. A cseppekben apró szivárványok képződnek, aztán lefolynak a járdára, és alattad egy sűrű, fényes tócsa marad.

Olyan, mintha méreg ömlött volna ki.

A női alakok mögötted állnak. Kedvesen mosolyognak. Közben engem bámulnak. Nem néznek rád. Úgy tesznek, mintha ott sem lennél. Vagy ők nem is látnak téged, ezt nem tudom eldönteni. Lassú, finom és légies mozdulatokkal megfogják egymás kezét, kikerülnek téged, körbevesznek. Én meg zokogni kezdek, üvölteni, rendesen, torkom szakadtából. Látlak téged, de nem olyannak, amilyen az álmaimban voltál, nem az vagy, amit hittem, amit mondtál magadról. Üvöltök, mert kiszakadsz belőlem, előbb szivárvány leszel, érzéki, csalódás, aztán már csak köd.

Az ágyon kuporgok még mindig, közben hajnal lett. Zajt csap odakint a szemétszállító. Kimegyek a fürdőbe. Beállok a zuhanyzóba. Ott fekszik a darázs. Az egyik szárnya letörve. Élettelen, pont annyira, mint én. A vízsugarat a halott rovarra irányítom, belelökdösöm a lefolyóba. Beállok a zuhany alá, behunyom a szemem, és magamra folyatom a forró vizet, ami annyira éget, hogy alig lehet elviselni. Így maradok percekig. A lábam alatt egyre magasabb tócsa gyűlik. A hajamtól eldugult a lefolyó, nem megy le rendesen a víz. Lenézek, próbálom a hajszálakat kipiszkálni, aztán egyszer csak újra felbukkan a darázs. Visszalökte a víz az élettelen testet.

Leguggolok, és nem tudom, mennyi idő telik el azzal, hogy a halott rovart bámulom.

Nem tudom, mennyi idő telt el azóta, amióta tudom, hogy nem létezel.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/ Sofia Sforza