„Vajon miért van az, hogy az emberi szenvedést szeretjük kilóban mérni?” – teszi fel a kérdést Steiner Kristóf, mert az a tapasztalata, hogy még ebben is folyton egymásra licitálunk, ahelyett hogy megértéssel fordulnánk a másik búja-bánata felé.
Az élet értelme nem az, hogy minden pillanatban boldogok legyünk.
Egy emlék, ami mindenkinek ismerős lehet... Csak nem mindenki tudja így megírni.
Amikor meghal egy darázs, és a vihar lemossa valakiről a szivárványt. Éva pedig megírja.
„Figyelj rám, kedves Isten! Nem szeretnék iskolába járni. Kérlek, intézd el nekem, hogy megszűnjön az iskola. Vagy... nem is. Az iskolával nincs semmi baj. Szeretek tanulni. Szeretem, ha olyan dolgokat csinálhatok, amik érdekelnek, és erre tényleg jó az iskola. Vagyis: dehogy!”
Vajon hogyan találhatod meg önmagad, amikor azt hiszed, hogy már minden elveszett? Vendégszerzőnk sem tudja még a választ, de keresi...
Megéri szerelmesnek lenni? Aztán szenvedni, gyötrődni, szenvedni? Abszolút!
„Néha elviselhetetlenül szenvedek a gondolattól, hogy ezt az egészet én örökítettem a fiamra." Talán ez az autizmussal élő anyuka legkeményebb mondata. Talán az, amikor arról beszél, hogy mi játszódik le a fejében, amikor „túlpörög". De lehet, hogy egy harmadik. Kemény, igaz, megrendítő és mégis valahol nagyon szép történet.