„Ennyi szar egy műsorvezető életében 10 év alatt jön össze” – A WMN-tagok legemlékezetesebb bakijai élő adásban

–

Most már tudom, miért olyan nyugodt mindig Marossy Kriszta (közvetlen munkatársainak csak Marishka)

„Én az (akkor még) MTV egyik igazi, hamar egyfajta családdá váló műhelyében, a Kultúrház szerkesztőségében kezdtem és fejeztem be a tévés pályafutásomat. Amíg ott voltam, megszámolhatatlanul sok kemény helyzet volt, de annál több vicces, építő és szórakoztató.

A látszólagos őrültek háza mögött mindig volt rend és rendszer, azaz a tévézés alapja: stabil pont, amihez képest percenként borul minden, és ha lehet, akkor már azelőtt fél órával kell lennie egy B, egy C és még megannyi tervnek. Ahogy egyik kedves rendezőnk mondta az élő adások előtt két perccel, amikor a stúdióban sem műsorvezető, sem vendég, sem áram nem volt: »majd az ideg összerántja«. Így is lett, soha nem tévedett.

Volt olyan, amikor egy kollégám felhívott a stúdióból zokogva, hogy menjek át a szerkesztőségből, mert az öt különféle témára behívott vendége helyett összesen kettő jött el, és valamivel jó lenne feltölteni a félórás műsort. Éppen volt nálam két beérkezett kazetta egy-egy zenekar új klipjével, azokat felkaptam, majd útközben megkérdeztem egy, az aulában bóklászó idegent, hogy mit keres, kiderült, hogy ő az egyik elveszett vendég. Vittem magammal, mondtam, hogy sprintelés van. Amíg lement valamelyik borzalmas klip, addig letöröltük az izzadságot a vendég fejéről, kapott egy mikrofont, és bedobtuk a műsorvezetőhöz, hogy akkor hajrá, ezúttal öt perc helyett tízet is beszélhet. Egy igen agg, lassú beszédű gombaszakértő volt. Ugye, nem kell elmondanom, hogy Galamb, az aktuális műsorvezető vért izzadt a beszélgetés során, és a végére eljutott oda, hogy a lábát is mutogatta, hogy vajon a bácsi szerint gombás-e? Ezért szeretek a kamera mögött lenni, mert ugyan segítettem a fülhallgatójába küldött kérdésekkel, de egy idő után már csak a röhögőgörcs fojtogatott.

Szakmai életem csúcspontjai a fesztivál-kitelepülések voltak, ugyanis a tévé akkori felszereltsége mellett csoda volt egy több helyszínes, sok vágott anyagos élőt lenyomni minden egyes nap.

Volt, hogy a műsorvezető, akinek beszélnie kellett, nem kapott hangot, viszont telibe beraktuk hanggal a másikat, aki éppen azt magyarázta a következő vendégének, hogy élő adásban böfögni és fingani nem lehet. (Mondjuk, ez teljesen igaz – a szerk.)

Összességében mindig hálás leszek a sorsnak, hogy ott lehettem velük és tanulhattam nap mint nap. Leginkább azt, hogy nincs lehetetlen, mindent meg lehet oldani. Akkor sem néztem, azóta sem nézek tévét, de csinálni nagyon szerettem.

D. Tóth András (közvetlen munkatársainak Bandi) mindig, mindent lepróbál élőzés előtt… most már tudom, miért

„Életem első élő adása volt a Fél kettő című délutáni beszélgetős műsor, amiben volt egy hétperces híradóblokk is, amit szintén én vezettem. A rendező, Farkas Balázs, előtte leült mellém, és mondta, hogy minden rendben lesz, ügyes leszek, ne aggódjak. Nagyon ritkán fordul elő, hogy elromlik a súgógép, vagy nem lesz kész egy anyag, vagy történik valami a rendszerrel. Tizennyolc perccel később ez mind megtörtént.

A híradó közben összeomlott a súgórendszer. Két riport sem ért le időben az adásra, és összevissza ment minden. Majd amikor vége lett a híradós résznek, nem az a vendég jött be a stúdióba beszélgetni, akiről tudtam, és nem az a bejátszás indult el a vele való beszélgetés előtt, ami az ő témájához kapcsolódott volna.

Amikor vége lett az adásnak, Balázs odajött hozzám, és ezt mondta: »Baszki! Le a kalappal! Ennyi szar egy műsorvezető életében tíz év alatt jön össze. A Gönczi sírva kirohant volna (akkor még ő volt a Fókusz műsorvezetője). Nem lesz itt gond!« Hát, így indult az élő műsorvezetői karrierem.”

Somos Ákos nem mindig tudta, hogy mikor van adásban

„Mivel én alapvetően sportriporter vagyok, szinte minden tévés munkám élőben történik, ami persze sok lehetőséget ad a váratlan, ki nem számítható történésekre. Igazság szerint nagyon emlékezetes malőr ritkán adódott. Legutóbb viszont teljesen az én hibámból mégis volt egy ilyen eset: az egyik angol bajnoki meccs előtt, amikor a stúdió már befejezte a felvezetést, és csak a reklám néhány perce volt hátra a közvetítés kezdéséig, még úgy gondoltam, visszaszaladok a kommentátor-fülkéből a szerkesztőségbe.

De elszámoltam magam: amikor lazán lépegettem visszafelé a lépcsőn, szembejött velem az adás szerkesztője, és kissé sürgető idegességgel megjegyezte, hogy elkezdődött a közvetítés, úgyhogy jó lenne, ha a riporter is megérkezne.

A Spíler TV-nél ketten közvetítjük a meccseket, ez volt a szerencsém, mert a szakkommentátorom (aki eredetileg csak „társriporter” és elemző jelleggel szól hozzá a meccsekhez) élete első, kényszerű beköszönését és meccs-felvezetését sikerrel abszolválta. Aztán beültem mellé, és mintha mi sem történt volna, átvettem tőle a szót.

Még a régi MTV-ben egy női öttusaversenyt kellett közvetítenem Debrecenből. El is kezdődött az élő adás, ám a verseny elején leszakadt az ég, villámlott, így félbeszakították a lovaglást – a kényszerszünet viszont nem volt benne az adástervben, így az eseményben keletkezett lyukat is végig kellett beszélnünk…

Egy öttusaversenyen az újbóli bemelegítést, amikor kvázi semmi nem történik, negyven-negyvenöt percig kommentálni, hogy úgy mondjam, szép kihívás.

Itt is a szakkommentátorom mentett meg: Vörös Zsuzsanna, a női öttusa magyar olimpiai bajnoka. Beszélgettem vele az égvilágon mindenről, miközben a sárban melegítő versenyzőket figyeltük a nézőkkel együtt.

Máskor pedig egy (szerencsére) kora délutáni magazinműsort vezettem, és az egyik riport után megint én jöttem a stúdióból. Fel is villant a piros lámpa a stúdiókamerán, ami jelezte, hogy adásban vagyok. Elkezdtem a következő anyag felkonferálását, de mivel a fülesemen semmilyen visszajelzést nem kaptam, hogy valóban adásban vagyok (a szerkesztő rá szokott szólni a műsorvezetőre, hogy mikortól beszélhet), valamelyik mondat közepén megálltam, vágtam egy pofát és belemondtam a kamerába, hogy »Helló, azért jó lenne, ha jeleznétek, hogy nem vagyok adásban, vagy valami!«

Na, erre bezzeg azonnal jött a fülembe a hang, hogy »adásban vagy, hülye, ne állj meg!«”

Steiner Kristóf megtanulta, hogy mi a különbség az élő és a nem élő adás között

„A kedvenc élő adásos játékunk az volt, amikor a szerkesztő a fülemre mondott egy szót, amit nekem be kellett építenem a szövegbe élő adásban, úgy, hogy értelmet nyerjen. Természetesen ilyenkor mindig olyan szavak kerülnek elő, amiknek semmi köze az aktuális adás témájához. Tehát például azt mondja a szerkesztő a fülemre, hogy »gólya«, én pedig azt mondom, hogy »mostanában annyi híresség van, akihez megérkezett a gólya, nem győzzük kapkodni a fejünket«. Vagy azt mondja, hogy »arborétum«, én pedig megkérdezem a vendéget, hogy »Ilyenkor tavasszal olyan jó kirándulni, ti szoktatok menni a hegyekbe vagy arborétumokba?«

A kevésbé vicces történetem azért fontos, hogy tudatosítsuk az emberekben, hogy ha nem élő adásról van szó, akkor egyáltalán nem biztos, hogy az történt, amit látnak. A legkellemetlenebb sztorim, ami valaha előfordult velem egy realityben történt, ahol volt egy úgynevezett titokszoba, ahol interjúkat készítettek velünk az aznapi történésekről. Én ott azt mondtam az egyik játékostársamról, hogy »ő nem egy rosszindulatú ember« Úgy lett megvágva, hogy a nézőkhöz már az jutott el, amint én azt mondom: »ő egy rosszindulatú ember«. Szóval fontos tudni, hogy a tévé manipulálható, és mindig a szerkesztők döntése az, hogy végül mi az, ami adásba kerül.” (A rend kedvéért szeretném megjegyezni, hogy ilyen durva ferdítés meglehetősen ritkán történik, a legkevésbé sem etikus, és ha kiderül, általában következményekkel jár. Illetve azt is, hogy mi a WMN szintén vágott videóiban sosem teszünk ilyet – a szerk.)

DTK akaratán kívül a családi kerámiát is beáldozta – pedig nem is élő volt az adás

„Az első DTK Show felvétele, azt hiszem, nem túlzok, katasztrofálisan sikerült. Hat órán keresztül vettük föl az egy órányi epizódot, a díszletet felvétel előtt bejárni sem volt időm, nemhogy próbálni, gyakorolni benne, »belakni« rendesen. A statiszták feneke alá a nézőtéren (ami költséghatékonysági okokból egy fa dobogó volt) nem raktak párnát, cserébe a rendező számára valamiéért elengedhetetlenül fontos kurva sok szárazjég-füst miatt légkondizni is alig lehetett. Szóval tényleg minden összeállt, hogy egy jó hangulatú, felszabadult tévéshow-premiert vegyünk föl. (Nem.) Mindegy, végigszenvedtem a műsorfelvétel háromnegyedét, amikor végre elérkeztünk az utolsó vendéghez; egy egész csoportnyi holland performanszművész jött feldobni a hangulatot (volt mit), akik arról voltak híresek, hogy bármi is akad a kezük ügyébe, azzal ők tudnak zenélni. A szerkesztő kérte, hogy hozzak otthonról egy csomó konyhai eszközt – fogalmam sincs, hogy az MTV kelléktárában miért nem lehetett ezeket beszerezni, nem is kérdeztem, hoztam. Köztük egy csodaszép kerámia „hajót”, amit gravy-mártáshoz használunk itthon, és Angliában kaptuk nászajándékba. Itthon nem is láttam ilyet, mondjuk gravy-szószt sem eszünk annyit, mint ők. Mi is csak évente egyszer használjuk, Karácsonykor, de akkor nagyon.

A férjemnek ez a kis kerámiaedény egy darab szülőhazát jelent. Jelentett. Mert igen, kedves olvasó, mostanra már biztos kitaláltad: a holland zenészek nemcsak a hangulatot dobták föl végül sikeresen a stúdióban, hanem a pillanatnyi adrenalintól megrészegülve a családi kerámiát is.

Az volt a zeneszámban a katarzis, amikor az egyikük fogta és teljes erőből földhöz vágta. Szóval, amikor a műsor után Szily Laci tévékritikus azt írta az Indexen, hogy úgy viselkedtem ebben a műsorban, mint az Esőember, nem tudhatta, hogy ez volt a legkevesebb… addigra már a házasságom is romokban hevert a gravy-szósz kiöntő miatt. (Neeeem, a házasságom nem sínylette meg ezt a fiaskót, ellenben Szily kritikáján fél napot zokogtam a tévé női vécéjében.)”

Tóth Flóra és a 24 óra

„Akik ismernek, elég jól tudják, hogy életem egyik legnagyobb kihívása, hogy 24 órába zsúfoljak bele legalább 25 órányi történést, vagy még többet. Pont ezzel küzdöttem egy élő adás szerkesztőjeként, amit egyébként a Reggeli című műsorban nyolc évig csináltam a lehető legnagyobb örömmel, mert szerintem az élő műsor vezérlőjének hangulatához hasonló alkotó adrenalinsokk nem nagyon létezik. Szóval az első pár általam szerkesztett műsor (az egykori, számomra szépemlékű, de amúgy szörnyű nevű Csak csajok) során hamar megtanultam, hogy mit jelent a »túlszerkesztett« szó. Azt, amikor több vendéget, témát próbál beleszuszakolni a műsorba a szerkesztő, mint ami épp ésszel belefér. Általában ez jó taktikának bizonyult, ugyanis gyakran megesett, hogy egy-egy vendég végül valami miatt (reggeli dugó, éjjeli fosós-hányós) nem érkezett meg. Így teljesen kerek lett a műsor. Egyszer viszont ennek a szöges ellentéte történt meg: egy, a műsorba egyébként nagyon nehezen behívható népszerű műsorvezető egy héttel korábban jött el.

Az eredetileg hat vendégre tervezett, de nálam hét vendéggel üzemelő adásba nyolcadiknak. Természetesen akkor mindenki tökéletesen pontosan eljött.

Úgyhogy miután kaptam egy kisebb sokkot, kimentem a vezérlőből, az összes vendégtől elnézést kértem, és vázoltam nekik a helyzetet, amiért még a szokásosnál is kevesebbet tudnak beszélni. Egyébként jó adás lett. Csak mondom.

Szóval mi örülünk, hogy már 51 éve van színes élő közvetítés a tévében, de most már nemcsak ott, úgyhogy ha szeretnétek élőben követni a mi saját bakijainkat és időnkénti szerencsétlenkedésünket, akkor nézzétek minden este kilenctől az élőinket a WMN Instagram-oldalán.

Tóth Flóra