Már látom a kommenteket: „megint egy álprobléma”, „mit nyavalyog ez a liba, örüljön, hogy van mit enni/legyen hálás, hogy van családja”, „nehogy már egy férj meg egy gyerek etetése ekkora teher legyen, nekem hat van, és sose esznek bolti vacakot!”

De vállalom a szétkapás rizikóját, mert talán vannak sorstársak is az olvasók között, illetve olyanok, akik hajlandók felháborodás helyett feltenni velem a kérdést: tényleg, mit jelent nekünk nőknek a főzés ma, 2021-ben?

Amikor sokkal többet eszünk otthon, mint korábban, hisz nincs (sokaknak) menza, kantin, kifőzde, étterem, amely régebben lehetővé tette, hogy ne kelljen mindennap (vagy minden másnap) főzni. Ne kelljen főznie annak, aki tud (és kénytelen) a családban. (Mindenki tudja, habár a helyzet némileg javult az elmúlt évtizedekben, a magyar családok jelentős részében a házimunka még mindig nincs arányosan elosztva a házaspárok közt, és a járvány miatt felszaporodott feladatok, beleértve a gyerekek korrepetálását – vagy a konyhai tennivalókat – többnyire a nőkre hárulnak.)  

És valószínűleg itt van a kutya (meg a főzés öröme) elásva: a muszáj a kulcsszó.

Emlékszem én is olyan alkalmakra, amikor kifejezetten öröm volt a főzés!

Igen, még nekem is. Amikor kislányként meglepetéslecsót dobtam össze nagymamám instrukciói alapján apukámnak. Amikor együtt főztünk sajtos tésztát nyolcadikban az osztálytársnőimmel, és őrült büszkék voltunk magunkra. Később a barátokkal ennél bonyolultabb ételeket is összeraktunk persze… És de jó volt főzni a szerelmemnek (alkalomszerűen, meglepetés gyanánt)! És de jó az, amikor egy ráérős délutánon sütünk valamit közösen a lányommal!

Szóval ismerem én a szeretemfőzést is, éltem már meg a szeret-etet igazságát jó párszor, csak a mindennapok darálják le nálam az örömet, azt hiszem. És ez bánt. Hiába gondolkodom női szerepekről, anyaságról egészen másként, mint a felmenőim, a lelkem mélyén ott egy kép, a számtalan emlék, amikor egy általam szeretett nő vasárnap mosolyogva az asztalra teszi az aranysárga húslevest, az illatos sült csirkét saját készítésű kompóttal és krumplipürével, amelyen egész délelőtt munkálkodott, míg a többiek ejtőztek. (Sosem kérdeztük meg, fáradt-e a szakácsnő.)

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Ezt láttam magam körül világ életemben. És zúgolódni a sorsuk (?) ellen nem hallottam egyik rokonomat sem. Sőt, soha nem mondtak olyat egyik férfinak sem a családban, hogy „na, ma te csinálod az ebédet, édesem”…

Ezek után hiába mondja a férjem, hogy ne főzzek, ha nincs kedvem, neki tökéletesen megfelel ebédre a szendvics, nem tudom nem nyomasztani magam a főzés gondolatával. Van gyerekünk is, neki meg pláne nem lenne nyerő a szendvicsezés, gondolom. Úgyhogy főzök rendületlenül, ahogy generációk óta mindig tették az asszonyok a családomban.

via GIPHY

Annyira szeretném tudni, vajon ők szívesen tették-e, vagy csak egy feladat volt a sok közül, letudták… Találtak-e örömet benne vagy nem is kerestek?

A nagymamákat, dédmamákat, ómamákat már nem tudom erről megkérdezni, de „sorstársaimat” igen. Meg is tettem.

Egy hasonszőrűt rögtön találtam, mondhatni, kéznél volt. Dorka barátnőm se él-hal a főzésért, és egy másik szempontot is behozott a témába: ha gyerekei vannak az embernek, akkor a mindennapi főzés monotonitása ellen dolgozó kreativitásnak gyakran gátat szab a realitás, mert erősen határos a főzhető ételek köre.

„Hús krumplival, hús tésztával, plusz a tojás különböző elkészítési formái, és tészta magában (vagy porcukorral)

Karantén ide vagy oda, a használható repertoár nem bővült, hiába ostromoltam az első hullámban még minden héten valami újdonsággal őket, keményen ellenálltak. Maradt a megszokott öt étel. Én meg lassan felkötöm magam, ha még egy adag palacsintát kell kisütnöm…”

Gabi három kamaszgyereket nevel, és azt mondja, szeretne főzni, ha nem lenne kötelező, és nem az volna, hogy majdnem mindig háromfélét kell kiötlenie, mert annyira más mindegyik gyereke ízlése, az egyikük például sok-sok éve vega. „Nagyon kicsi a közös halmaz, és nagyjából a sült krumplit/palacsintát/pizzát/tésztát/egytálételeket tartalmazza.

Rutinból csinálom azt a pár konszenzuális ételt, ami tuti befutó. Én is nagyon unom, gondolom, a gyerekek is így vannak vele, de alkalomadtán azért rittyentek háromfogásos ebédeket. Akkor viszont egész nap a konyhában vagyok, és erre tényleg ritkán van időm.”

Állandó szerzőnk, Pásztory Dóri Angliában él, és azt mondja, a főzéskényszer miatt várja a legjobban a karantén végét.

„Most nagyjából heti ötször–hatszor főzök, és rohadtul unom. Persze csodálatos, hogy kiváló, egészséges alapanyagokat kapunk, és mások által kitalált remek receptekből főzök. Szóval szégyellem magam, hogy »sír a szám«, de közben ezeknek a jó minőségű ételeknek tényleg az az ára, hogy mindennap ömlik rólam a víz a gázrózsák fölött. A főzésnél sokkal több időt fordítok amúgy az állandó mosogatásra. Főzés előtt, hogy rend legyen, és legyen hely előkészíteni mindent, aztán közben is kell mosogatni, mert kicsi a konyha, és aztán persze utána is.”

No de nem mindenkinek nyomasztó a szüntelen konyhai jelenlét!

Itt van például a mi Borcsánk (aki híresen gyakorlatias, és akihez amúgy én mindig szeretnék átköltözni egy időre, szoktam is ezzel fenyegetőzni.) Ő azt mondja, neki főzésszempontból nem tett be a Covid.

„Eddig is főztem mindennap, legfőképp este másnapra, vagy nagyon kora reggel az aznapi ebédet, mert a gyerekeim két kóstolás után még tíz éve úgy döntöttek, hogy a menza szar (sajnos ebben teljesen igazuk is van, ebben a tanító- és óvó nénik is rendszerint megerősítettek), a rendelés viszont iszonyú mennyiségű szeméttel és maradékkal jár.

(Nyáron, a lakásfelújítás előtt, amikor eladtam MINDENT a konyhából, másfél hétig rendeltünk kaját. És igaz, hogy ezzel spóroltam napi egy óra melót, mégsem úgy emlékszem vissza rá, hogy »de szép időszak is volt«, hanem: »de jó, hogy nem kell többé azt a kutyakaját ennünk«.) Szóval én örülök neki, hogy van itthon időm főzni, egy-egy meeting előtt felteszek valamit főni, sülni vagy szuvidálódni, és két anyag között szinte kikapcsolódás elvégezni az utolsó simításokat.

Nagyon szeretem, hogy most együtt tudunk ebédelni napközben a gyerekekkel, van húsz perc nyugi, amikor dumálhatunk. Ilyen korábban legfeljebb hétvégén volt, de az is egyre ritkábban, mert a haverokkal való KFC-zés varázsát még egy fine dining-szintű nyolcfogásos ebéddel sem tudom ellensúlyozni. De a dolog praktikus oldalát nézve: tényleg rohadt sok recept van, amit meg lehet úgy főzni, hogy harminc perc melód legyen vele.”

via GIPHY

No, pont efféle receptek gyűjtésébe kezdett házi Marishka Kondónk

Vagyis Marossy Kriszta kolléganőnk, aki egykor boldogan átadta a konyhát a férjének, de mostanában megint érez kedvet magában a főzéshez.

„Engem kicsit sem nyomasztott, hogy pár éve abbahagytam a főzést, mert sosem boldogított, maximum az édességek sütése. Azt meg nem erőltetem azért, mert bármennyit képes lennék megenni belőlük, ha a közelembe kerülnek… Szóval nem bántam, hogy a férjem mániákusan beleszeretett a főzésbe, mert őt meg kikapcsolja, és szuperkreatív. Ő nem méreget semmit, nem bújja a recepteket, ő érzésből főz. (Hát én meg a precíz baromságommal ott görcsölök a mérleg, az alapanyagok és a receptek fölött, szóval kétszeres a főzési időm, ami nagy luxus.) Viszont mostanában valami átkattant bennem, és elkezdtem beszerezni alapanyagokat egyszerű, finom, de egészséges fogásokhoz, és összegyűjtöttem a hozzájuk passzoló recepteket is.

A gyerek már nincs itthon, a férjem mindent szeret, így egy sokéves hagyományt készülök új alapokra helyezve felrúgni úgy, hogy ne utáljam meg az első héten újra a főzést.”

Változott mások konyhája is a Covidnak köszönhetően

Szerzői oldalam olvasója, Andrea írja, hogy a tavaszi zárás alatt ő is elkezdett lelkesen sokakhoz hasonlóan saját kenyeret-péksüteményt sütögetni. Viszont nehézség számára, hogy „többet és többször kell főzni, néha nehéz újat kitalálni. Jó lenne, ha úgy, mint régen, újra elmehetnénk étterembe, cukrászdába, büfébe, lángososhoz… mert nem ugyanolyan, ha rendelünk.”

Csilla azt írja, eddig is főzött majdnem mindennap, ám hiányzik a pihenés, a „most főzzön más” lehetősége. „Csökkent a kreativitásom az biztos, a jelenség miértjét még nem sikerült megfejtenem”.

Anették spórolásból rászoktak a házkosztra. „Jelentem, majd mindennap főzök ezerrel. De a mosogatást rohadtul utálom. Viszont kijött belőlem a »vidéki énem«, szeretném megtölteni télire a polcaimat”.

Van, akinek egyenesen felturbózta a főzési kedvét a járvány. Boglárka írja: „Eddig is főztem, de most több időm van rá. Kipróbáltam több új dolgot, mert nem kell kapkodni. A komfortzóna elhagyásához kell a nyugi”.

via GIPHY

„Nekem a főzés valahogy öröm tudott maradni”

Ezt állítja Flóra kolléganőm, és el is hiszem neki, láttam már bent az irodában sokszor alkotni, és süt róla, hogy neki ez tényleg passzió is.

„Azóta imádom csinálni, hogy tízévesen a Buci Maci Magazin karamellareceptjével félig felgyújtottam a konyhát.

Talán az a trükk, hogy sosem voltam hajlandó kötelező feladatként akkor is csinálni, ha semmi kedvem hozzá. Ha nincs kedvem főzni, de nem lehet rendelni valamiért, akkor van szendvics, virsli, hotdog, pizza kész tésztából és kész szószból – ezek kábé mindig vannak nálunk. (Kedvenc kajás beszólás a lányomtól: »Mama, képzeld, XY olyan szerencsés, hogy mindennap ehet szendvicset vacsorára.«) Persze csomó kaja miatt nyafognak a gyerekek, de én alapvetően a felnőtteknek főzök, és ha a felét kipiszkálva sem hajlandók megenni, akkor van vajas kenyér, aztán cső. De jelenleg nagyon könnyű helyzetben vagyok, mert mindenki eszik meleget napközben, szóval nincs rajtam ez a gyerekkoromból hozott nyomasztó teher, hogy meleg ételt márpedig minden nap kell enni. (Amikor rajtam volt, akkor se feszültem bele, inkább azt gondoltam, hogy vannak annál rosszabb dolgok az életben, mint napi kétszer szendvicset enni.)”

Otthon főzni egyre menőbb?

Fiatalokkal beszélgetve gyakorta az az érzésem, sok minden változott a korábbi generációk főzési szokásaihoz képest. Ők már beleszülettek a kulináris ezerszínűségbe, az ínyencség lehetőségébe, az árubőségbe (míg az én generációm gyerekkori gasztroforradalma nagyjából az volt, hogy nem kellett egyszer csak sorban állni többé a banánért, és megjelent nálunk is a „meki”.)  Kibővült az alapételek tára, bármilyen recepthez hozzájuthat az ember a neten, a hozzávalókért sem kell külföldre menni. Emellett egyre inkább szempont mind többeknél szerencsére az alapanyagok minősége, tudatosabbá váltak a választások, népszerűtlenebbé a fölös csomagolóanyagok, és a kukába öntött maradék. Lényegesebb továbbá immár az is, honnan származik az, ami az asztalra kerül.

via GIPHY

Y generációs, már önálló, de még családalapítás előtt álló kolléganőim egyike sem mondta, hogy teher lenne számára a főzés, inkább azt, hogy kaland, játék, élmény

Lilla minden héten lakomát tart a barátainak. Évi azt mondja, bár imád jó éttermeket kipróbálni, hetente többször beült a járvány előtt a kedvenc helyeire, de főzni is szeret.

„A pandémia előtt erre jóval kevesebb időm volt, most viszont van úgy, hogy naponta többször is a konyhában állok, és sütök-főzök valamit. Rengeteg új receptet kipróbáltam, főzős műsorokat tanulmányozok, bővítettem a kamrám készletét új alapanyagokkal. Nekem a főzés nem szenvedés, hanem öröm és kikapcsolódás. Ez az egyik pozitívuma ennek az időszaknak az életemben.”

Dián Dóri a barátjával lakik együtt, és hetente maximum háromszor főz, de akkor több napra elegendő adagot.

„Jól elvagyunk olyan kajákkal, amiket különösebb tűzhely fölötti strázsálás nélkül is meg lehet csinálni, és rendelni is szoktunk. Én alapvetően szeretek főzni, de ha mindennap kéne, tuti. utálnám.”

Anna, a képszerkesztőnk szintén a barátjával él együtt, és a főzés az ő reszortja.

„Nekem van több időm ezzel foglalkozni, mert a pasim reggeltől estig dolgozik. Így nekünk a vacsora a közös együtt töltött idő a hétköznapokon, kicsit rituális dolog. Minden este munka után állok neki főzni úgy, hogy másnap azt visszük ebédre magunkkal. Ez most a karantén alatt sem változott, de kevesebbszer megyek vásárolni, így nehezebben tudom kitalálni, hogy mit főzzek. És a párom se könnyíti meg a dolgom, mert amikor megkérdezem, hogy mi legyen a kaja, a válasz folyton a »nem tudom«, na ettől megőrülök! Persze mindig megoldom, szeretek főzni, kikapcsol, nem érzem tehernek. És kifejezetten utálom, ha a barátom segít a főzésben, jobban szeretem, ha az én megszokott tempómban az én módszereimmel csinálom.”

via GIPHY

Családi konyha 2.0

Szerzőnknél, Szabó Anna Eszteréknél már vannak kisgyerekek, és a főzésen modern párként szolidárisan osztoznak a férjével, ahogy minden más házimunkán is.

„Régen mindig én voltam a családi főző-sütő masina. Imádtam. Aztán jött Berlin, ahol utáltam élni, ahol a konyha rémes volt, és mivel a férjem kint szakácsként kezdett dolgozni, átadtam neki a lehetőséget. Ez így is maradt, miután hazaköltöztünk.

Majd jött a Covid, én lettem a kereső ember, a zenész férjem pedig a háztartásbeli minden téren. Viszont az elmúlt hetekben hál’ isten lett munkája, így most megint enyém a terep, ami nem egyszerű munka mellett, kőkemény, belefulladok, de mégis élvezem, amikor főzhetek, süthetek, és nincs telefon a közelemben se.”

Végezetül vannak, akik humorral (és egy vezércsellel) oldják meg proaktívan a problémát

Erika, irodánk legendás vezetője és számos WMN-anekdota forrása és főhőse, azt mondja, a megoldás főzéscsömör ellen az, hogy saját szakácsot kell tartani. (Az ő párja az, úgyhogy tapasztalatból beszél). Némi fekete humorral teszi hozzá, hogy most olyan sokan vannak utcán ebből az ágazatból, hogy jó eséllyel össze lehet futni egy jól főző potentáttal, csak nem szabad feladni a keresgélést.

Egyetért vele egykori évfolyamtársam, Merci, aki a tréningezésben hisz, és rafináltan támogatta annak idején férje bimbózni kezdő hobbiját: „Most biztos nem leszek népszerű, hogy ezzel felvágok, de tényleg büszke vagyok nagyon a férjemre, aki imád főzni, a konyhában és a főzésben találja meg a flow-t. Miután érzékeltem komoly elszántságát, nem mindennapi érzékét és tehetségét, rávettem a családot, hogy támogassuk egy profi séfiskola elvégzésében. Azóta Michelin-csillagos privát étterem üzemel a konyhánkban! A Covid alatt a helyzet csak fokozódott, azaz egyre több a csillagok száma, bővült a menü.”

Hm, lehet, hogy ez a megoldás számomra is? Ha nem is a beiskolázás, de legalább egy házi konyhai gyorstalpaló a férjem számára? A lecsó már jól megy neki, és végül is… én is azzal kezdtem harminc évvel ezelőtt.

Csak még azt kell kitalálnom, mit kínáljak fel cserébe ösztönzésképpen.

Kurucz Adrienn 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/lolostock