Egy Playboy-címlap, ami forradalmasította a techiparágat, majd leleplezte a szexizmusát – Erről szól a Losing Lena

–

A fotó az 1972. novemberi számban jelent meg

A következő évben a Dél-kaliforniai Egyetem Jel- és Képfeldolgozó Intézetének mérnökcsapata olyan képet keresett, amelyen egy új képtömörítő szoftvert tesztelhetnek. Egy férfi a laborban – mindannyian férfiak voltak – felajánlotta a Playboy magazin nála lévő példányát. Épp az 1970-es években járunk, akkoriban arrafelé Playboyt vinni a munkahelyre nagyjából annyira volt természetes, mint ebédet.

Egy másik mérnök válltól felfelé letépte az újságlapot, és Miss November – vagy Lena, ahogy a képet később nevezték – immár korhatáros képét átfuttatta egy konverteren. A módszer működött, a labor pedig a sikeresen tömörített kép másolatait osztogatta a látogatóknak, amelyeket aztán más programozók használtak a saját algoritmusaik tesztelésére és más eredményekkel való összehasonlításra.

A Lena-kép ideális tesztalany volt a képfeldolgozó algoritmusok számára, gazdag kontrasztjaival, színeivel és részleteivel, amelyeket az emberi arc kontúrjai tettek ismerőssé.

Természetesen más képekre is jellemzők voltak ugyanezek a tulajdonságok, de mégis ez volt az, ami vonzotta a túlnyomórészt férfiakból álló képfeldolgozó ágazatot. Wavelet, tömörítés, rekonstrukció, zajmentesítés: bármilyen technológiáról legyen is szó, Lenát használták a teszteléséhez. Túlzásnak hangzik? Töltsd le Lena számos, az interneten elérhető, ingyen használható példányának egyikét, és JPEG-et kapsz – egy olyan formátumot, amelyet szintén a Lena-kép használatával fejlesztettek ki. 

 

Még ha a technológia és az ezzel dolgozó mérnökök öregedtek és változtak is, a Lena-kép stabilan tartotta a szerepét

Úgy maradt fenn a laboratóriumokban, mintha a bútorzat megmásíthatatlan része lenne, és nem egy teljesen más korszakban hozott egyéni döntés következménye.

A képet körülvevő környezetről, és nem annyira magáról Lenáról szól a Losing Lena című rövid dokumentumfilm. Bár a filmkészítés kezdetén a kép volt a központi téma, az interjúk előrehaladtával világossá vált a készítők számára, hogy egy olyan imázsproblémával találták szembe magukat, amely túlmutatott a nemek közti különbségeken.

A filmet a FINCH és a Clemenger BBDO Sydney ausztrál ügynökségek készítették a Creatable és a Code Like a Girl nevű, a lányok tudományos-technológiai ágazatok területein való részvételének ösztönzésére összpontosító szervezetek megbízásából, és a svédországi Södertäljéban élő, rövidre nyírt ősz hajú nagymamaként, a valódi Lena nyitja és zárja.

A dokumentumfilm többnyire arra az iparágra összpontosít, amely híressé tette a képet

A film készítői akadémikusokkal, pedagógusokkal és diákokkal készített interjúkban vizsgálják, hogy egy olyan szektor, amely azt állítja, hogy szeret szakítani a hagyományokkal és kísérletezni az újításokkal, hogyan ragaszkodik saját elavult ikonjaihoz, és azokhoz az emberekhez, akiket ennek következtében kirekesztenek.

„Egyszer volt, hol nem volt, én voltam a Playboy címlapsztárja – mondja a film utolsó perceiben az egykori modell, ma már Lena Forsen. – Már régen visszavonultam a modellkedéstől. Itt az ideje, hogy visszavonuljak a technológiától is.”

Lena népszerűségének csúcsán a kép kutatásokban való felhasználása mellett az volt a legerősebb érv, hogy korábban már oly sokan tettek így. Az eredeti kontextusától megfosztva a Lena-kép egyszerűen csak egy felismerhető pixelmintázat volt, amelyet manipulálni lehetett, tömöríteni, majd összehasonlítani ugyanannak a képnek más tömörítései eredményeivel. 

 

„A csúcsponton a folyóiratcikkektől a tankönyvekig gyakorlatilag mindenben felhasználták – meséli Deanna Needell, a Kaliforniai Egyetem matematikaprofesszora. – Hosszú ideig nem volt olyan képfeldolgozási konferencia, ahol ne jelent volna meg valakinek az előadásában. És sajnos még mindig gyakran előfordul.” Annak demonstrálására, hogy Lena nem az egyetlen elérhető, megfelelő mennyiségű textúrájú és árnyékolású elérhető arc volt, Needell és kollégája egy 2013-as, képrekonstrukcióról szóló tanulmányban a férfi modell Fabio Lanzoni fényképét használta fel.

A normák a választásokból erednek

Az, hogy a valós életben milyen következményei vannak annak, ha egy hetvenes évekbeli Playboy-címlapfotót semleges képként, pixelek összességeként mutatnak be, még 2014-ben is nyilvánvaló volt. Maddie Zug, aki ekkor középiskolába járt, egyike volt annak a maroknyi lánynak egy mesterséges intelligenciáról szóló, többségében fiúkból álló órán, akiknek azt mondták, hogy használják a Lena-képet egy kódolási feladatban.

A tanár nyomatékosan kérte az osztályt, hogy ne keressenek rá a teljes képre, ami után természetesen mindenki azonnal kutatni kezdett az eredeti verzió után.

Egy tinédzser fiúkkal teli teremben a kevés lány egyikének lenni egy pillanat alatt vált roppant kínos élménnyé, ahogy egy meztelen nő képe jelent meg a monitorokon.

Miután az iskolája figyelmen kívül hagyta az ezzel kapcsolatos észrevételeit és panaszait, 2015-ben Maddie Zug véleménycikket írt a Washington Postban, követelve a Lena-kép használatának megszüntetését.

A Losing Lena arról a sok ehhez hasonló, külön-külön apróságnak tűnő dologról szól, amik azt az üzenetet közvetítik a nőknek, hogy nem tartoznak a technológiai iparágba. A Lena-kép széles körű használata is ezt közvetíti: a nők dolga annyi, hogy szépek legyenek. A normák azonban döntésekből erednek, én pedig egészen biztos vagyok abban, hogy 1973-ban több magazinfotó állt rendelkezésre például Richard Nixonról, mint meztelen nőkről, de a Kaliforniai Egyetem mérnökei számára ez sokkal kevésbé volt érdekes.

És bár a nemi kérdésekről szóló párbeszédek egyre erősödő hangja is nyomást gyakorol a tudományos ágazatokra, a Lena-kép felbukkanása ritkulásának fő oka technológiai: egy átlagos okostelefon ma már exponenciálisan többpixeles fotókat készít, mint egy 1970-es évekbeli magazin lenyomatának szkennelése.

Ha kizárólag egyetlen tesztképre hagyatkozunk, az azzal a kockázattal jár, hogy olyan algoritmusokat hozunk létre, amelyek nagyon jól működnek az adott tesztesetben, de kevésbé jól másokban.

A Lena-kép használatának elhagyását szorgalmazó mozgalom két évtizede működik, és úgy tűnik, egész jól halad. Számos folyóirat van, ami már nem fogad el olyan tanulmányokat, amelyek a Lena-képet használják. „Azokban az esetekben, amikor egy másik kép ugyanolyan jól szolgálja a célt, miért ne használnánk azt a másik képet?” – tette fel a kérdést David Munson, a Transactions on Image Processing című folyóirat főszerkesztője a Lenáról szóló szerkesztői megjegyzésében, még 1996-ban.

  

„Abban az évben, amikor Munson megírta szerkesztői cikkét, a folyóiratban 57 alkalommal említették a Lenát, ami a folyóirat cikkeinek több mint 30 százalékát tette ki – világított rá a helyzetre 2016-ban a The Atlantic. – 2015-ben Lena csak a cikkek 6,2 százalékában bukkant fel – mintegy 38 alkalommal.” Egy nagyon biztató jel, hogy a folyóirat honlapján a „Lena” szóra való keresés 2017-től napjainkig mindössze 95 említést hoz, ezek közül pedig majdnem mindegyik találat a cikkek szerzőinek nevére utal. Itt az ideje, hogy a technológiai ipar, a vállalkozások, az egyetemek és a szervezetek keressenek maguknak egy másik képet.

Mózes Zsófi

Olvassátok el Gyárfás Dorka régebben készült riportját is a Playboy magazin egykori főszerkesztőivel!