–

Képernyő képernyő hátán

Vannak szülők, akik egyáltalán nem problémáznak ezen a képernyőidő-kérdésen, és egészen pici kortól mindenféle gyerekeknek fejlesztett (vagy akár saját régi) eszközt adnak a kicsik kezébe: babakocsizáskor, evés közben, vagy bármikor, hogy megkönnyítsék a saját dolgukat. De a legtöbben szerintem állandó egyensúlykeresésben vagyunk, ráadásul egy olyan kérdésben, amelyben nincs előttünk minta, hiszen a legidősebb alfa generációsok is csak 14 évesek. 

A nagyobb gyerekem 10 éves, és már az ő születése idején is pont ilyen szigorú volt a WHO-ajánlás ezen a téren. Igazából szerintem az első évben nagyjából nem is merül fel ez a kérdés a legtöbb családban, igaz, a kisbabák számára a világ legérdekesebb tárgya a szülők telefonja, ami több szempontból is érthető (a szülő-képernyőidő vs. gyerek-képernyőidő kérdésére később még visszatérek). Az egy- és kétéves kor közötti időszak viszont már tartogat nehézségeket. Egyrészt 

amíg nem egy képernyőkre tapadó totyogóval járod a világot, addig észre sem veszed, hogy mennyi képernyő van körülöttünk: az utcán, a bevásárlóközpontokban, a közlekedési csomópontoknál.

De nemcsak erről van szó, hanem sokkal inkább arról, hogy nagyon nehéz megállni, hogy ne a csábítóan könnyű megoldás irányába mozdulj. Egy amerikai újságíró, Stacy Liberatone, aki egy majdnem kétéves, képernyőktől távol tartott gyerek anyukája, a DailyMailre írt cikkében meséli el a saját, friss tapasztalatait a témában: „Egy négyórás repülőúton irigykedve néztem egy családot: a felnőttek nyugodtan pihentek, miközben a kisgyerekük mellettük békésen nézett egy animációs filmet az iPaden. A mi sorsunk egészen más volt, a lányunk majdnem a teljes utat végigőrjöngte.”

Liberatone-ék még a lányuk születése előtt döntöttek arról, hogy nem engednek neki mozgóképet nézni ötéves kora előtt – elsősorban az ebben a témában olvasott tanulmányoknak tulajdoníthatóan. „Ez a hozzáállás sokkal megterhelőbb, mint ahogy azt valaha el tudtuk volna képzelni. Életünk más részein elsajátítottuk a figyelemelterelés művészetét – például felváltva visszük Ameliát stratégiai sétákra az éttermekben, hogy közben egyikünk ehessen. Emlékszem, amikor gyermektelenként utaztam vagy vacsoráztam étteremben, kikészültem egy síró, kiabáló babától a közelemben. Amikor először történt meg, hogy hozzám tartozott ez a baba, az nagyon nagy szorongást keltett bennem. 

A férjemmel legutóbb az egész utat azzal töltöttük, hogy sétálgattunk a lányunkkal, aki a teljes repülőt szerette volna megnézni, ujjbábelőadásokat tartottunk, és mindenféle eszközzel próbáltuk rávenni a színezésre. Azt hiszem, életemben nem kértem bocsánatot egyszerre ennyi idegentől”

 – meséli a küzdelmeiket az újságírónő.

Dr. Jennifer F. Cross gyerekorvos, aki többek között a mentális eredetű fejlődési nehézségek diagnosztizálásával és kezelésével foglalkozik, ezt mondta egy konferencián: „Ha a kisgyerekek idejük nagy részét iPad, okostelefon vagy televízió használatával töltik, akkor nehezen lehet rávenni őket nem elektronikus kütyühöz köthető tevékenységekre. Pedig ezekre és főként a szabadban és szabadon játékkal töltött időkre szükségük van, vagyis lenne a képzeletük, a kreativitásuk és a szociális készségeik fejlesztéséhez.”

Kettő- és ötéves kor között már a napi egy óra képernyőidő rendben van a szakemberek szerint is, és aki ezt nem lépi túl, az nem kerül hátrányba az érzelmi és értelmi fejlődés terén sem (hogyha a korábban említett kitételek is megvalósulnak). Ez már az a korszak, amikor lehet egyensúlyt teremtve és tudatosan élvezni a képernyő nyújtotta előnyöket – mert vannak előnyök, még ha eltörpülnek is a hátrányok mellett, különösen túlhasználat vagy túl korai használat esetén.

Amiről tudjuk, hogy negatív hatású, azt nem csináljuk?

Korunk egyik nagy kérdése, hogyan hat ránk, felnőttekre és gyerekekre, a képernyős műsorok és a közösségimédia-felületek ilyen mértékű térhódítása. Jogosak Stacy Liberatone érvei a tanulási problémák, a negatív mentális hatások, az önelfogadási nehézségek és a képernyőidő összefüggései kapcsán. De óriási kockázatai vannak más dolgoknak is a gyereknevelésben, például a túlzott mértékű édességfogyasztásnak vagy annak, ha valaki kiabál a gyerekével. Én úgy látom, azok a szülők, akik tudatosan állnak a gyerekneveléshez, általában választanak valamilyen számukra fontos ügyet vagy ügyeket, és annak a kezelésébe tesznek többletenergiát. Mert mindenbe nem lehet, 

ma már annyi területe van a szülőségnek, ami energiaigényes(ebb, mint néhány évtizede), hogy lehetetlen nem súlyozni. Van, akinek a képernyőmentesség a szívügye, másnak az egészséges táplálkozás, megint másnak a lehető legmegfelelőbb mozgásfejlődés – és sokszor előfordul, hogy egyszerűen csak a túlélés a cél.

És akkor most bevallom, hogy végül egyik gyerekem sem maradt képernyőmentes kétéves koráig, ötévesig meg pláne nem, de nem azért, mert tettem mögé egy ideológiát, miszerint „később nagy lemaradást okoz nekik a hiány” (ezzel nem is értek egyet, szerintem ez a lemaradás nagyon könnyen behozható). Az ok prózaibb: nem sikerült így alakítani a dolgokat. 

Hogy hosszú távon milyen hatása lesz ennek a kompromisszumnak, még nem tudom, de azt azért látom, hogy most – 8 és 10 évesen – folyamatos képernyőigényük van. Nincs még saját okoseszközük, de vannak azért olyan lehetőségeik, amiket erősen a határeset kategóriába sorolnék (miniképernyős saját konzol, korlátozott használati idővel, limitált és ellenőrzött körülmények között használható nem saját tulajdonú okoseszközök). És így is állandó konfliktusforrás a téma: ők legszívesebben egyfolytában néznének valamit, játszanának valamivel és boldogan regisztrálnának bármelyik közösségimédia-felületre, ahol rövid videókat lehet pörgetni. És 

a tízéves esetében már egyre nagyobb a nyomás: vannak osztálytársak, akiknek már van telefonjuk, és szerintem egy-két éven belül a legnagyobb FOMO-t élik meg azok, akiknek nem lesz. 

Még nem tudom, hogyan fogjuk kezelni a helyzetet, mert nem csupán „a világ” miatt nehéz tartani a különböző gyerekkori eszközhasználati határokat (csak viszonyításként, a szakértők szerint tinikorban is napi két óra a kütyüzés maximuma). Saját magunk miatt legalább annyira. 

Mintha a kávé egy ajtó lenne az „azelőttbe” – fénykép egy kétnapos csata után megpihenő katonákról

WMN Life – 2024. január 8. – SzAE

Képernyőmentes gyereket nevelni képernyők előtt élő szülőknek

A helyzet az, hogy mi például egy olyan család vagyunk, ahol a felnőttek napi munkavégzésének fontos része a különböző képernyőjű eszközök használata, ami ráadásul a gyerekek kiskorában is részben a szemük láttára történt, és azóta is rendszeresen előfordul, hogy meg kell néznünk a telefonunkat a jelenlétükben. De nem csak a kötelező dolgokról van szó: mi felnőttként napi szinten élvezzük a képernyő nyújtotta előnyöket, legyen szó filmnézésről, tájékozódásról vagy a közösségi média céltalan pörgetéséről. És ezt a gyerekeink nap mint nap látják. Ez persze nem jó, 

van arra is kutatás, hogy egy kisgyerek mellett telefonozó szülő csak a figyelme 25 százalékával fordul a gyereke felé, ami nyilván egy kisgyerek esetében nagyon nem szerencsés, de attól még megesik. 

Lányaim gyerekkorát nem lehet összehasonlítani a mi utólag túlidealizált gyerekkorunkkal (bár annak is sok családban része volt a folyamatos tévénézés): az alfa generációs gyerekek születésük óta telefont nyomkodó embereket néznek, számukra ez az élet természetes része. Így pedig borítékolható, hogy állandó szélmalomharc vár a szülőkre, ha szeretnék visszaszorítani a képernyőidőt.

Erről a témáról is beszél Guld Ádám médiakutató a tantervből kikerült médiaismeret kapcsán.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Catherine Falls Commercial

Tóth Flóra