–

Mentségek

Mentséggel tele van a padlás, a fejem, és szerintem a telefonomban egy eldugott jegyzetlap is. Először is, a telefonfüggésem középiskolás koromban indult, persze akkor még a kanyarban sem voltak az okostelefonok, éppen ezért apukám munkahelyére (szerencsémre az akkori Matávnál dolgozott) jártam be órákat csacsogni a már Budapesten tanuló barátaimmal. Még mindig középiskolás voltam, amikor a szüleim megfejtették, hogy az előfizetéses telefon percdíjai sokkal kedvezőbbek, mint a feltöltőkártyásé.

Ennek ellenére hibás döntés volt az én telefonom esetében is váltani: 21 ezer forintot buktak rajta a próbahónapban. Már évek óta dolgoztam, amikor meg mertem lépni újra a váltást. Azóta sem sikerült 20 ezer forint alatti telefonszámlát produkálnom, még a korlátlan csomagok időszakában sem (bár ebben már a parkolás is benne van).

A kezdeti beszélgetésfüggőségem szépen, lassan átfordult csetelésbe, és vállalom, hogy amikor a sokat alvó első gyermekemmel télen viszonylag egyedül, viszonylag bezárva tengettem teljesen egyforma napjaimat, akkor nagyon sokat segített a Messenger.

És akkor is, amikor két darab, két év alatti kislánnyal hármasban töltöttem a napjaim nagy részét, felnőtt szót legfeljebb a zöldségesnél hallva. Biztos lehetett volna másképp enyhíteni a szüntelen felnőtttársaság-vágyamat, de ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak.

De hát én dolgozom!

Szoktam azzal is takarózni, hogy nekem a telefon munkaeszköz. Ez vitathatatlan tény. De az is, hogy a munka és a magánélet határainak a kezelésével is gondjaim vannak.

Ráadásul amióta minden alkalmazás elérhető okostelefonon, kimondottan sportot űzök abból, hogy a munkám legnagyobb részét telefonon végezzem. Szoktam telefonon cikket írni (most is ez történik, és igen, tudok olyan gyorsan gépelni, mint laptopon), weboldalt szerkeszteni, forgatást szervezni, videózni, fotózni, fotót szerkeszteni (sajnos az utóbbi hármat csak speciális esetben, mert mégsem ugyanaz). Egyedül a videóvágás az, amit sehogy sem tudok megoldani, sajnos. Nagyon praktikusnak tartom, hogy egy ekkora eszközzel el tudom végezni annak a munkának a jelentős részét, amihez régen egy nyolckilós laptopot cipeltem mindenhova.

És persze folyamatosan kapom a tükröt a két és fél és négyéves lányaimtól, akik lenyúlják a telefonomat, a kód hiányában belépnek a fényképezőgépbe, onnan a fotókba, és amikor el akarom tőlük venni, akkor azt mondják: „Anya, várj egy kicsit, most dolgozom.”

Telefonozni jó

De nemcsak a munkában hasznos, hanem a mindennapi életben is: menüt tervezek, nagybevásárolok, ajándékokat rendelek, ruhát veszek, családi programokat szervezek, fotókat küldök, csetelek.

Ezekhez a praktikus felhasználási módokhoz hozzájön a lájtos hírfüggőségem, ami azzal jár, hogy rosszul érzem magam, ha az általam követett információs oldalakra nem nézek rá naponta egyszer sem (ebben van klasszikus híroldal, magazin, blog, főzős oldal – szóval minden). És ez az érzés néha nyaralás közben is előjön, persze nem annyiszor, mint a rohanó hétköznapok során, de akkor is.

Nagy figyelemmel tartom kézben a Facebook-oldalamat, csak azokat nézem, akik érdekelnek, vagyis igyekszem nem kukkoló üzemmódban szörfölgetni, hanem valódi kapcsolattartásra és tájékozódásra használni a közösségi médiát. De akkor is rendszeresen ránézek, mert érdekel. Ezt kicsit ciki kimondani.

Buborékban

Akkor ismertem fel először, hogy túlzásba estem, amikor egy munka miatt a férjem nagyjából annyit telefonozott a közös családi időnkben, mint én. Én pedig folyamatosan azt éreztem, hogy nem figyel ránk, nincs velünk.

Kurvára idegesítő volt, mintha egy buborékban lett volna. Segített viszont felismerni, hogy ő és a lányaim is hasonlóan éreznek az én fél-figyelmemmel. Persze kicsit egyenlőtlen a dolog, mert én javarészt home office-ban dolgozom, és sokszor kénytelen vagyok kihasználni azt az időt, amikor a lányaim nem csak velem vannak, és olyankor intézni a nagyobb figyelmet igénylő feladatokat. Plusz én nem dohányzom, a férjem viszont az otthoni telefonos ügyeit általában az erkélyen intézi, hermetikusan elzárva tőlünk. Megtapasztalva a másik oldalt, azóta figyelek arra, hogy előre bejelentsem, amikor dolgoznom kell, lehetőleg pontos időintervallummal. Persze ha beérkezik egy fontos hívás, azt nem tudom szabályozni, de ennyi talán belefér.

Ettől függetlenül borzongva figyelem azokat a párokat, családokat, akik egy étteremben ülve csak a rendeléskor szólalnak meg, egyébként pedig a telefonjuk buborékjában csücsülnek együtt, de mégis külön (hacsak nem egymással csetelnek). És félve gondolok bele, hogy tíz év múlva a két kamasz lánnyal mi is könnyen lehetünk ilyenek. Ezért egy ideje bevezettük, hogy az asztalnál nincs telefonozás.

Lassítás lépésről lépésre

Nemcsak ezekkel az apró változásokkal próbálok kicsit lejönni a telefonról. Rátaláltam két magyar nő, Baur Eszter  és Kovács Bori szuper ötletére, az Out OFF the BOX csomagra, ami segít abban, hogy átlagos felnőttként ne töltsek napi négy órát telefonozással, és ne a mobilommal bújjak ágyba.

Mert ez egy teljes életre levetítve tíz év telefonozást jelent, és még ha ennek egy része hasznos is, mástól veszi el az időt.

És egészen őszintén, a szeretteimen (meg persze az alváson) kívül az élet élvezetével és maximum a munkámmal szeretnék ennyi időt eltölteni.

A csomag létrehozói azt mondják, a túl sok mobilozás csökkenti a kreativitást és a koncentrációs készséget. Ez sem hangzik túl jól. Az Out OFF the BOX csomag jelenleg előrendelhető. Ebben egy harmincnapos kihívás és rengeteg támogató eszköz van: ébresztőóra, napi feladatok, inspirációs kocka, puzzle színező ceruzákkal, matricák, telefontartó táska, kitűző és még néhány apróság. Előrendeltem a csomagot, de addig is igyekszem okosan használni az okostelefonomat. Az új tervem, hogy a családtagok és óvónénik számához speciális csengőhangot rendelek, és minden nap tartok egy-két telefonmentes órát, amikor csak őket veszem fel. Egyszer már próbáltam, csodás vége lett: nem vettem észre, hogy lejárt a parkolásom és begyűjtöttem egy 4400 forintos büntetést.

Jó kezdet. Ti belevágnátok? Vagy már bele is vágtatok?

Tóth Flóra

A képek a szerző tulajdonában vannak.