–

Mi volt a legmeghatározóbb élményed az étellel kapcsolatban?

Fiala Borcsa: Nagyon sok meghatározó ételt tudok magam mögött, ráadásul annak ellenére, hogy a neveket például nagyon nehezen tudom megjegyezni, a gasztomemóriám parádésan kitűnő. Hosszú évekre visszamenőleg emlékszem, mikor mit ettem, a különlegesebb falatokat, mint például a fügés disznófület örökké a szívemben dédelgetem.

Szentesi Éva: Azok a pillanatok, amikor életem egyik legnagyobb szerelme (aki szintén igazi gasztrofenomén) úgy rendelte az ételt a kedvenc helyünkön, hogy engem meg sem kérdezett, mit szeretnék, és mindig hajszálpontosan eltalálta az ízlésemet.

Ha egy érzéssel kellene jellemezned a kedvenc ételed, mi lenne az?

F. B.: Gambas piri piri fokhagymás bagettel – tüzes szenvedély.

Sz. É.: Az olyan, mint a G-pont megtalálása.

Mit gondolsz, mi az oka annak, hogy a nagy többség sosem kóstol meg új ételeket?

F. B.: Nem vagyok benne biztos, hogy ez így van. Szerintem az emberek a gasztroforradalomnak köszönhetően már sokkal nyitottabbak az új, szokatlanabb ízek felé, amit az is remekül bizonyít, hogy gombamódra elszaporodtak a különféle egzotikusabb kifőzdék a városban, illetve temérdek kiváló gasztrobloggert is lehet manapság olvasni. Ezekre abszolút van igény.

Sz. É.: Szerintem még mindig van egyfajta viszolygás bizonyos alapanyagokkal és konyhákkal kapcsolatban. Vidéki lányként egyébként korábban én is abszolút elképzelhetetlennek tartottam, hogy megkóstoljam, mondjuk, a rákot. Ma viszont a kedvenceim között van. Talán az lehet az oka, hogy nem mindenkinek mutatják meg, nem mindenkinek van lehetősége felfedezni az új ízeket.

Mikor kezdődött a kapcsolatod a gasztronómiával? És hogy határoznád meg most ezt a viszonyt?

F. B.:

Az óvodában annyira ízlett a mákos guba, hogy odacsattogtam a konyhás nénihez, és elkértem a receptet.

Na, most képzeld csak el. Meg azt is, hogy mennyire emlékeztem mindebből négy évesen, mire hazaértem a nagymutterhez. Sebaj, ami derengett, abból rittyentettem a nagypapámnak egy tál khm... valamit. Becsületére legyen mondva, zokszó nélkül beburkolta a tejjel feláztatott, mákkal leszórt kiflicsücsköket.

Sz. É.: Kozma nagyanyám konyhájában kezdődött a kis piros hokedlin, az első olyan vasárnap, amiről már van emlékem is. Nagyanyám zseniálisan főzött, olyan rántott húst, és csirkepörköltet azóta sem ettem sehol, és ő tanított meg az alapokra.

Minden túlzás nélkül mondhatom, hogy amióta az eszemet tudom, nem hagy hidegen a főzés és az evés.

Mi lenne az utolsó vacsorád?

F. B.: Sajttál. Egy üveg kiváló vörösborral. 

Sz. É.: Egy tiszalöki disznóvágásból származó, jóféle kolbász löki fehér kenyérrel. Utoljára már nyugodtan megfeküdheti a gyomromat, nem?

Szentesi Éva és Fiala Borcsa

A kiemelt kép a szerzők tulajdonában van