–  A boldogságról kell írnom egy cikket – szólok oda neki, miután kijövök a gyerekszobából.

  ...

  Most mi van? Miért röhögsz?

  Föl kéne venned valakit, aki megírja helyetted. Olyat, akinek több tapasztalata van a témában.

Vacsora után vagyunk, ebből nehezen engedünk, szeret együtt enni a család. Minden falat étellel kimegy belőlünk egy leheletnyi feszültség. Miután Lola lefeküdt, Alex bemegy a konyhába, hogy készítsen magának és nekem egy-egy fröccsöt. Nem is fröccsöt, inkább hosszúlépést. Kevés bor, sok szóda. Én pedig leülök a kanapéra, arrébb tolom a kutyát, az ölembe veszem a laptopot, a tenyérnyi boldogságkönyvemet, megint arrébb tolom a kutyát, és két mozdulattal, a pólóm ujján keresztül leveszem a melltartómat. Na jó, ettől egy kicsit tényleg boldogabb vagyok.

Sokáig azt hittem, hogy a boldogságot meg kell találni. Vagyis, hogy először keresni kell, megdolgozni érte, kijátszani a sorsot, átverni a rossz szerencsét, és rálelni valahol, egy eldugott szegletében a világnak.

Meg azt is hittem, hogy a boldogság az egy erődítmény. De legalábbis valamiféle nagy műgonddal felhúzott absztrakt konstrukció, amire, ha rálel az ember, akkor beköltözhet... és ki se kell jönnie onnan soha többé. Így aztán óriási elánnal nekiálltam a felkutatásának.

Mentem fűhöz és fához, kerestem éjjel és nappal, próbálkoztam ennél és annál. Meg amannál is. Leginkább máshol. Másnál. Próbáltam meginni, megenni, elszívni, megfőzni, megszeretni és megszerezni. Magamhoz láncolni, harcolni érte. Birtokolni örökké, vitrinbe zárni, és felpántlikázva közszemlére tenni. Csináltam érte hülyeségeket. Sőt, baromságokat. De valahogy... valahogy úgy éreztem, hogy sosem lett igazán az enyém. Legföljebb a véknyát kaptam el, és hiába szorítottam izzadtan, csak kicsúszott a végén a markomból.

Ez maradt meg belőle, a sikamlós érzés, ahogy nincs meg, már megint nincs. Úgyhogy dühömben ebből csináltam sportot, a nincsmegből. Cinizmussal megbolondítva remekül működik!

Olyan, mint egy szemüveg. Ha belenézel, azt látod a világból, ami nincs. Meg. Ha elég sokat gyakorlod, akkor egy egész életformát tudsz belőle csinálni. Akkor működik csak igazán jól!

Segít, hogy probléma esetén azt az alapállást vedd föl: miért nem lehet megoldani (ahelyett, hogy miként lehetne). Biztosítja annak lehetőségét, hogy még véletlenül se vedd észre, ha valami jó. Ne érezd, ha szeretnek, ne lásd, ha mosolyognak rád, ne halld meg, ha dicsérnek. Ellenben felhangosítja a bírálatot és felnagyítja a hiányosságot. Hosszú évekig (mit évekig, évtizedekig!) el lehet élni ebben a szemüvegben. Nekem is sikerült.

Az ember megszokja, hogy sose jó. Semmise. Ha valami jóság mégis átcsúszik a résen, az legföljebb gyanús. De inkább átverés. Nincsmeg szemüvegben lenni egyébként nem népszerűtlen dolog. A környezetünk támogatja a nincsmeget. Mert lássuk be, a szemüvegesek vannak többségben. És, hát ki akarna gyanús lenni? Nem lehangoló, ha valaki a „hogy vagy?" kérdésre azt mondja: „remekül, nincs okom panaszra!"? Na, ugye.

Aztán történt velem valami. Találkoztam egy emberrel, akinek nem a károgás az alapbeállítása. Aki az anyatejjel életörömöt, önbizalmat és optimizmust szívott magába. Aki nem bámulja megszállottan a térképet, miközben a boldogság templomát keresi, hanem egyszerűen észreveszi azokat a dolgokat, amelyektől boldog lehet, és olyankor egy-egy pillanatra az: boldog. Aztán az élet megy tovább.

Olyan mélyen ül a bőre alatt a megvan, hogy nincs az a „nincsmeg" mennyiség, amivel ki lehetne azt onnan füstölni. Nem kezd vele semmi különöset, nem tukmálja, nem evangelizálja. Csak éli.

Mutat nekem (és hál' istennek a lányunknak is) egy olyan alternatívát, amit nem lehet nem megszeretni. Ide először azt akartam írni, hogy szépen lassan megjavította az én látásomat is. De ez nem igaz. Mert a látásomat én magam javítottam meg szépen lassan. Nem tökéletesre, de sokkal, sokkal élhetőbbre. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy nem kell már szemüveg. És hogy nincs boldogság-erődítmény. Hiába kutatom, a külvilág nem adja meg a választ. Mert nem adhatja. A boldogság ugyanis nem ott található. Hanem bennem. És csak egy-egy pillanatig tart. Mire kimondod, lehet, hogy véget is ér.

Van, aki ezzel a tudással születik. És van, aki csak később szerzi meg. Én az utóbbiak közé tartozom.

- Képzeld, ma meditáltam – szól oda, mintegy mellékesen a fröccse fölött, miközben én a billentyűzetet püfölöm.

- Hogy mit csináltál?

- Letöltöttem egy alkalmazást a telefonomra, kiültem a teraszra és meditáltam. Csak negyedórát. Állati jó volt. Ki kellene próbálnod.

Lehet, hogy igaza van. Kipróbálom. Csak előbb elolvasom ezt a könyvet.

D. Tóth Kriszta

Utóirat:

Tudom, hogy majd megvesztek a kíváncsiságtól, hogy vajon mi van abban a könyvben. Úgyhogy ideírom nektek azt a tíz dolgot a 14 ezerből, amit először meglátok, amikor kinyitom. Íme:

1. serpenyőben sercegő szalonna

2. az első csók

3. egy ötlet megszületése

4. lenémított focimeccs a tévében

5. kutyasétáltatás

6. összehasonlítani egy regényt a belőle készült filmmel

7. titkos ajtók

8. „Ne is törődj vele!"

9. nagy belmagasság

10. este, két mozdulattal a póló ujján keresztül levett melltartó

Na jó, az utolsót én írtam hozzá.

D. Tóth Kriszta

-

És téged, mi tesz boldoggá? Írj pályázatot és nyerj! A részletekért KATT IDE!