–

Elég régen, fogalmam sincs, mikor, de tizenvalahány évvel ezelőtt egy jóképű pasi a társaságomban azt nyilatkozta, hogy nála szóba se jöhetnek a szemüveges nők, mert ő a tökéletes partnert keresi. Jól olvasod. Kijelentését pedig azzal indokolta, ő van annyira jóképű, hogy olyat érdemeljen, akinek semmilyen testi hibája nincs. Bevallom, nem emlékszem már, mit reagáltam, de azt tudom, hogy a kinyilatkoztatása bennem maradt, nem véletlenül emlékszem rá a mai napig. 

Soha, semmilyen önértékelési zavarom nem volt amiatt, hogy szemüveget viselek. Igazából hülyén is érzem magam, hogy erről írok, mert nevetségesnek tartom. A szemüveg ciki? Ne már! Az elfogadás évtizedében, amikor a testi hibák reneszánszukat élik? Ahol egy szemüveg csak utolsó helyen kullog a sorban a különleges testi deformitások között? Abban a korban, ahol büszkén vállalják az emberek a vitiligójukat, a végtaghiányukat, az ilyen-olyan fizikai sajátosságaikat? Ahol a plus size már fogalom, ahol a szépség gyakorlatilag teljesen átalakult, és manapság már nem a tökélyt, hanem a sokféleséget jelenti? Mit akarok én a szemüvegemmel, a szemüvegemről beszélni?! Hiszen ez nem is fogyatékosság, testi hiba. Hiszen ez divat, és nem is akármilyen!

Soha nem mutatkoztam jóformán szemüveg nélkül, mert bár a szemüvegeim elképesztően divatosak, viszont a kancsalságomat nem vállaltam, azt mindig is szégyelltem. Utáltam levetkőzni, megmutatni magam nélküle, az utolsó ruhadarab volt, amit levettem magamról, és rengeteg időnek kellett eltelnie, amikor már annyira megbíztam valakiben, hogy vállaljam ezt a testi hibám előtte.

Mi? Hogy szemüvegesnek lenni menő? Persze hogy az, rettenetesen menő dolog, és még csak nem is unikális. 

A kancsalságomat viszont már nem tartottam annak. Kancsinak lenni ciki, ebben élek, és a szemüvegemmel titkoltam a testi hibámat, egyfajta trendi pajzsként tartva magam elé. Felháborodtam, amikor egy-egy fotós megkérdezte a közös munkánk alkalmával, hogy a szemüveg marad-e. Jó hogy marad, hiszen az az arcom része, egybeforr a személyiségemmel, nem létezem nélküle, és nem vagyok hajlandó levenni, hiszen én értelmezhetetlen és felismerhetetlen vagyok nélküle. A tökéletes keretek kiválasztását pedig olyannyira mesterien űzöm, hogy néhányan, akik nem ismernek túl régóta, azt hiszik, a szemüveget pusztán divatolásból hordom.

De valóban büszkén viselem-e a szemüvegemet, ha a testi hibámat igazából, legbelül szégyellem? A szemüveg egyfajta védőpajzs? És azok, akik inkább hunyorognak, de a büdös életben nem vennének fel szemüveget, mit gondolnak, jobban fest a hunyorgásuk, mint az, ha egy jól megválasztott keretben feszítenének?

Nincs emlékem arról, milyen volt nem szemüvegesnek lenni, mert hároméves koromtól viselnem kell. Volt leragasztott lencsém, volt drótkeretes, volt csúnya, és sokáig eltört szárú. Voltak nagyon olcsó kereteim, voltak nagyon drágák, sőt az egyiket a Balatonba ejtettem egy fejesnél egy delíriumos hétvégén, és volt olyan, amit nem is értem, hogy vehettem fel. 

Egy szemüveges és egy nem szemüveges modell (a bal oldali én vagyok)

Rühellem, ha télen bepárásodik, amint a hidegből bemegyek egy melegebb helyre, nem bírom, ha az esőcseppek összekenik, és bajos viselni csókolózásnál, pláne ha olyannak kell puszit adni, aki szintén szemüveget visel. Az arcom teljesen hozzá idomult, az orrom puklis lett a röpke 33 év alatt, amióta viselem. És nem, meg se kérdezd, nem lehet a szememet megműteni, olyan a dioptriám. A kancsalságomat sem lehet tovább korrigálni, és a cilinderem magas foka miatt kontaktlencsét sem hordhatok. (A cilinder ebben az esetben nem a kalapomat jelenti.)

Ha egyszer mégis meg tudná valaki műteni tökéletesre a szemem, fura lenne szemüveg nélkül kimenni az utcára, szinte meztelennek érezném magam. Szerintem még akkor is hordanám. Amúgy is, irtó cool kereteim vannak. 

Pár héttel ezelőtt voltam olyan szerencsés, hogy végigmehettem a kifutón egy csodálatos ruhában. Nyilván szemüvegben, ez nem volt kérdés, hiszen semmit nem láttam volna nélküle. Eszembe se jutott, hogy levegyem, a gondolatnak a csírája se szökkent szárba bennem, de még azokban sem, akik felkértek modellnek. Nekik is így voltam kerek egész, az üvegemmel. 

„Olyan emberi történeteket ismertem meg, amiket egy más környezetben sosem hallhattam volna” – Egy LEGO rajongó és a felesége vallomása

WMN Life – 2021. november 5. – PD, FM

 

A kifutón készült képem alá sokan azt kommentelték, mennyire bátor dolog volt szemüvegben kimenni, és milyen jó, hogy megmutattam a fiataloknak, szemüvegben is lehetnek szépek.

Én pedig csodálkoztam, mert azt hittem, ezen már rég túl vagyunk. Szemüvegesnek lenni menő, nem testi hiba, nem fogyatékosság, hanem egyszerűen csak egy divatos kiegészítő, amit valakinek kötelezően hordania kell, mert nem lát jól, vagy mert mást akar vele korrigálni – de attól még a szépsége nem csorbul. Eszembe se jutott, hogy levegyem, nem vágyom rá. 

Tulajdonképpen akkor lettem volna bátor, ha leveszem.

Szentesi Éva

Képek: The Sparkle Content/BCEFW