Szemem fénye

Voltak ugyan már „próbálkozásaim” szemüvegesként, volt enyhén sötétített, nagyon retró (nem a szó menő értelmében) képernyővédős lencsés szemüvegem a kétezres évek elején, amiben az előnyösnél egy hajszállal jobban hasonlítottam a volt osztályfőnökömre. Aztán tíz évvel később volt egy igazi olvasószemüvegem is, szupertrendi hipszterkerettel, amit meg először összevissza karcoltam, aztán elvesztettem, és végül sosem pótoltam. Mondván: megy nekem az olvasás meg – egyáltalán – a látás segédeszköz nélkül is, különben is, kinek van arra ideje, hogy újra megvizsgáltassa a látását és szemüveget csináltasson? Hát, nem azt halljuk gyerekkorunk óta, hogy jót tesz a szemnek, ha erőltetjük? Hát de. Még akkor is, ha alapvetően egy jó nagy hülyeség. (Mint most megtudtam.)

A tavaly elkezdett életmód-nagygenerálom idén év elejére jutott el szemmagasságig.

Mostanra lett tarthatatlan a látásom állapota, súlyosbítva a munkámból eredő fokozott képernyőhasználattal, ami letagadhatatlanul „rányomja a bélyegét” a szememre.

Az esténként (na, jó, néha már délelőtt is) összefolyó betűk, a szürkületben a volán mögött érzett bizonytalanság, a gyakori fejfájások, az, hogy már nem elég hosszú a karom, hogy az étteremben elolvassam a menüt, mind-mind olyan tünet, amelynek hatására a családom, a barátaim és a közvetlen munkatársaim immár napi szinten szóltak rám, hogy „Kriszta, csináltass már szemüveget magadnak!”

„Kriszta, csináltass már szemüveget magadnak!” (Fotó: Kerepeczki Anna/WMN)

Legutóbb, amikor a két legjobb barátnőmmel az egyikünk születésnapját ünnepeltük, és kiderült, hogy Goti elfelejtette elhozni a szemüvegét (amit amúgy ezen alkalmakkor mindhárman használni szoktunk, hogy elolvassuk az étlapot), és már nagyjából tíz perce szenvedtünk, hogy kisilabizáljuk az ételek nevét, a szomszéd asztalnál romantikázó hölgynek esett meg végül rajtunk a szíve. Cinkos mosollyal átcsúsztatta a saját olvasószemüvegét, amit körbeadtunk, így egyikünk sem maradt éhen… Na, akkor határoztam el: tényleg itt az ideje, hogy komolyan vegyem a látásomat. Vagyis annak hiányát.

Nincs itt semmi látnivaló, haladjunk tovább!

45 éves vagyok és szemüvegre van szükségem. Ez a helyzet.

Mondogatom is magamnak, hogy ez még nem az öregasszonyosodás jele, a szemüveg már ’86-ban sem volt ciki, ha Szabó Zsuzsi képes volt viselni a pöttyös lányregényben, akkor nekem is menni fog.

(Hozzáteszem, tényleg csak zárójelben, hogy e témában az egyetemes szétszórtság mellett nekem leginkább a „szemüveg öregít” sztereotípia által képzett árnyékot kell átlépnem. De ez az én dolgom, nyugi!)

Na, lássuk!

Miután rászántam magam (értsd: rám parancsolt a család meg a szürkület), végre bejelentkeztem látásvizsgálatra. Ennek során a következők derültek ki a szememről:

1. Optometriai szempontból hivatalosan is FIATAL vagyok! A korombeli embereket ugyanis úgy hívják, hogy „fiatal presbiop”-korúak. Hoppá! Ezeknek a jellemzően 40 és 50 közötti, aktív, egészséges embereknek a szemük még képes magától korrigálni a hibákat. Márpedig esetemben volt is rá szükség, méghozzá duplán (lásd: a 6. pontot).

2. Egy ilyen vizsgálat, ha az optometrista szakember komolyan veszi, akkor ma már egyáltalán nem olyan, mint tizenöt évvel ezelőtt volt. Nagyjából fél óra, amit mi legalább annyi beszélgetéssel toldottunk meg, mint amennyit a különböző vizsgálatokkal töltöttünk. Ez esetemben, aki a nőgyógyásztól a fogorvosig minden egészségügyi szakembertől folyamatos tájékoztatást követel a vizsgálatok és kezelések időtartama alatt, kifejezetten hasznos volt. És, mondjuk, egy fogorvosi kezeléssel ellentétben még tökéletesen fájdalommentes, élvezetes és érdekes is. Köszönhetően Veres Tamarának, a vizsgálatomat végző optometristának.

Tamaramedzsik a Hoya Center Optikában (fotó: Kepeczki Anna/WMN)

3. A szemészeti rendelő ma már az állami egészségügyben sem olyan, mint a Viktória-korabeli Angliában (pláne a magánoptikákban), hanem úgy néz ki, mint egy… űrközpont. A pupillákat vizsgáló kerato-refraktométeről a réslámpán át a szemnyomást ellenőrző non-kontakt tonométerig minden digitalizált. A pupillatávolság mérésére sem vonalzót használnak a szakemberek.

Ez itt, kérem szépen, egy méretes szabóság, ahol tűpontos szemüvegek készülnek.

Tudom, hogy a benzinkúton is lehet szemüveget kapni, de ha komolyan veszed a látásodat, és ráadásul még a szemeddel is dolgozol, mint én is, akkor szerintem érdemes egy rendes vizsgálatba (aztán meg rendes szemüvegbe, rendes lencsével) beruházni.

4. Persze nem tudom, miért vagyok ezen a nagy modernizáción annyira meglepve, hiszen én magam is szinte mindent digitálisan készítek, osztok meg és használok. Megjegyzem, éppen itt van a kutya elásva. A fokozott digitális eszközhasználat miatt ugyanis esetemben (meg még nagyjából a fél emberiség estében…) nem lesz elég a dioptria; olyan lencsére van szükségem, amely semlegesíti a különböző képernyőkből érkező nagy mennyiségű kék fényt, amit a szemem már nem tud hatékonyan kezelni. A kék fénnyel alapvetően semmi baj nincs, természetes dolog. A probléma a mai ember szemébe ömlő, nem természetes eredetű kék fénnyel van. Azzal, hogy gyakorlatilag éjjel-nappal bámuljuk.

A telefon, a tablet, a számítógép, a navigáció kijelzője, az otthoni LCD tévé, stb mind ontja a kék fényt magából, és ráadásul mindegyik más és más távolságra van a szemünktől.

A szemfókusz gyakorlatilag folyamatos váltásban van, ami idővel (értsd: életkorral) egyre nehezebben megy. Nem csoda, hogy fáradunk. És hogy egyre fiatalabban van szükségünk szemüvegre – védőlencsére már akár gyerekkorban is.

5. Ami pedig a látásomat illeti, nos, fény derült a nagy rejtélyre. A fönti kék fény probléma mellett még az is a helyzet, hogy az egyik szemem rövid távra, a másik pedig távolra lát rosszul. És az utóbbi „fiatal presbiop” éveimet úgy töltöttem, hogy a két szem közül valamelyik folyamatosan duplán dolgozott, hogy kompenzáljon – a jobb távolra, a bal pedig közelre.

Nem csoda, hogy annyit fáj a fejem, nem csoda, hogy esténként néha nem bírok olvasni, pedig annyira szeretnék, és nem csoda, hogy az étteremben a szomszéd asztalnál ülő nőről kell leszednem a szemüveget, hogy rendelni tudjak…

Szóval ebben a munkában mostantól segítségre lesz szüksége a szememnek.

6. Emellett, mint minden 40+-osnak, figyelnem kell a szemnyomásra és a szaruhártya vastagságra, amelyeket évente ajánlatos ellenőriztetnem, hogy még időben elkapjunk egy esetleges zöld hályogot. Erre a magas vérnyomásúaknak és a felnőttkori cukorbetegséggel élőknek vagy arra hajlamosaknak (vagyis, családi halmozódásunk miatt nekem is…) különösen figyelni kell.

Látod, látod!

A vizsgálat alapján Tamara megállapította, hogy a megfelelő dioptriákon kívül a szemüveglencsémet, a brutális mennyiségű képernyőhasználatom miatt egy úgynevezett BlueControl-felületkezelésnek is alá kell majd vetni, hogy kiszűrje a kék fényt. Ezek után nem volt más hátra, mint az egész kaland legizgalmasabb része: kiválasztani a szemüvegkeretet, ami mostantól az arcom része lesz (általában). Nagyjából harminc különböző forma és stílus végigpróbálgatása után nagy nehezen leszűkítettem négyre a lehetőségeket. Ezeket most megmutatom nektek, íme:

Még nem döntöttem, hogy melyik legyen az, és ebben lehet, hogy a ti segítségeteket is kérem majd. Pár nap múlva külön is megosztom majd az Instagram-oldalamon őket, ti pedig, ha van kedvetek, segíthettek eldönteni, hogy melyiket válasszam.

És addig is, amíg elkészül a szép, új, egyáltalán nem öregítő, kékfény-szűrős, rövid- és távollátást is kompenzáló, hiperszupermodern megamodern és utlraprogresszív szemüvegem, írok nektek egy második cikket is arról, hogy milyen trükkökkel tudjátok egészen kicsi baba kortól felnőtt korig segíteni a szemetek munkáját. Tamarának köszönhetően ugyanis annyira kiokosodtam szemügyben, hogy bőven van munícióm! 

Szóval: folytatása következik.

D. Tóth Kriszta

Fotó: Kerepeczki Anna/WMN