Barabás Lőrinc: A saját énképemben teljes értékű vagyok

–

Ha nyár, akkor zene!

Nyáron is sok rendezvényen találkozhattok Barabás Lőrinccel és zenekarával: „Jövünk-megyünk az országban, meg néha az országon kívül, úgyhogy a Barabás Solo, meg néha a Quartet is szerepel” – mesélte D. Tóth Krisztának az Elviszlek magammal adásában a végtaghiánnyal született neves trombitaművész, zeneszerző, aki most kivételesen nem trombitált, hanem zongorázott a Budapest Jazz Clubban az Elviszlek kamerái előtt.

A korábban Pásztory Dórival együtt úszó, parasportolóként is sikeres zenész nyolc éve költözött egy erdő közelébe a belváros közepéről, D. Tóth Kriszta pedig arról is kérdezte, milyen más útjai lehettek volna még a zenén kívül.

Barabás Lőrinc nem szeret a középpontban lenni, mégis van benne egyfajta kezdeményezés

Kriszta felidézett egy másfél évtizede készült interjút, amelyben régi edzője, Málnai István – akiről Pásztory Dóri is írt nekünk, és aki sajnos már nincs köztünk – arról beszélt, hogy Barabás Lőrinc is hasonlóan nagy pályát futhatott volna be, mint Dóri.

Ám Lőrincet inkább a zene vitte magával:

„Egy olyan teljesítmény, ami Pásztory Dóri mögött van, abban bizonyos százalék a tehetség, nagyon nagy százalékban pedig a belefeccölt munka.

Amikor ez a döntés elém került az életemben, hogy én most zenélek-e, vagy sportolok, akkor nem tettem meg azokat a lépéseket, amik ahhoz kellenek, hogy egy úszópályafutást kibontakoztasson.

[…] Nagyon elkapott engem a zene szeretete, azt az időt, amit az úszással tölthettem volna, inkább a trombitával töltöttem” – mesélte Krisztának.

Az egykori úszóközösséget azóta sem hagyta ott, bár már rég felnőttek, gyerekeik vannak, de a mai napig találkoznak, és megbeszélik a közös dolgaikat. Lőrinc ötéves korában került be a végtaghiánnyal élők közösségébe, és teljesen természetes volt számára ez a közeg.

A művészet adott volt számára

Lőrinc családja a Ferenciek terén lakott egy hatalmas műteremlakásban, amit gyerekként csodapalotának látott. A trombitálásnak nagyon jót tett az óriási tér, főként képzőművész édesapja műtermében gyakorolt. Az, hogy festmények és szobrok között nőtt föl, biztosan hatással volt arra, ahogyan a művészetre gondol.

A kezéről pedig ezt mondja:

„Úgy tekintettem magamra, mint egy teljes emberre, és sokszor, amikor tükörben vagy fényképen láttam magam, meg is lepődtem: »Jé, nincs kezem!« Ahogy az énképem kialakult, abban teljes értékűnek képzeltem magam. Ebben biztos benne van az is, hogy a szüleim is így kezeltek.”

Már óvodáskorában kiderült a muzikalitása, hamar elkezdett szolfézst tanulni, de akkoriban sokkal jobban érdekelték a kisautók, mint a hangjegyek. A szülei nem erőltették a zenetanulást, de végül tizenkét éves korában ő maga kérte, hogy menjenek el egy zeneiskolába, mert addigra érett meg benne a gondolat, hogy szeretne komolyabban is foglalkozni a hangszerekkel.

A testi adottságainak is köszönheti a hangszerválasztást, hiszen a trombitán mindössze három billentyű van, amit egy kézzel is meg lehet szólaltatni, de talán az is közrejátszott ebben, hogy édesapja sok kiszuperált hangszert használt a képzőművészeti alkotásaiban, többek között zongorák és trombiták is hevertek náluk szerte a lakásban.

Volt egy olyan gyerekzsúr is, amikor az egész csapat valamilyen hangszerrel, nagy csinnadrattával felvonult a műteremben.

A zenélés kapcsán Einsteinről is mesélt Krisztának, a nagy tudós ugyanis igen fontosnak érezte a hegedűn való gyakorlást, pedig nem volt professzionális zenész:

„Bármilyen szakmát talál az ember magának, ha zenével is foglalkozik, az biztos, hogy építőleg hat a lelkére meg a gondolkodására” – mondta.

Tizenöt éves volt, amikor a Kőbányai Zeneiskola év végi gálájára meghívta egy barátja, ami nagy hatással volt rá, így elhatározta, hogy ott folytatja tovább zenei tanulmányait. Már a gimnázium utolsó két évében is oda járt, és egyértelmű volt, hogy utána a dzsessztanszakon folytatja a tanulmányait.

„Közben elkezdtem zenekarokban játszani. Nem volt egy olyan nap, amikor én fölkeltem, és azt mondtam, hogy »na, én zenész leszek«, hanem betöltötte a zene a napjaimat. […] Azt vettem észre, hogy ez lett a szakmám.”

Vándorélet

Lőrincnek sok magyar népmesét olvastak a szülei gyerekkorában, ezért a „hamuba sült pogácsa” és a „szerencsét próbálni” gondolata hamar arra sarkallta, hogy nyaranta, már tizenöt-tizenhat éves korában stoppal elinduljon Nyugat-Európába. Elkezdődött a vándorélete, hetekig utcazenélésből élt. Sokféle emberrel találkozott, megismert egy másfajta életet, tapasztalatokat gyűjtött, és persze megkereste az útravalót is a munkájával.

Később ugyan egy-egy évet élt Londonban, de mindig hazajött.

„Ez a kelet-európai nyomasztás is tud hiányozni” – mondta Lőrinc Krisztának, aki nevetve hozzáfűzte: „Én tudom, én is itt vagyok.”

Apai minták

Barabás Lőrinc előtt olyan apai példa állt, ami hasonló az övéhez, hiszen az édesapja is a művészetéből próbálta eltartani a családot – ami nem mindig volt egyszerű.

Ő is ezt éli meg most a saját fiával, aki hatéves, és akinek édesanyjával két évvel ezelőtt szétváltak az útjaik, de szülőként arra törekednek, hogy a fiuk a lehető legteljesebb életet élhesse.

Hatalmas változás volt Lőrinc életében az apává válás, a nehézségekkel együtt is óriási élményt jelent neki.

Sokszor járnak kirándulni, barátokkal találkoznak, olykor egy-egy koncertjére is elmegy a fia, zenét is hallgatnak együtt, és amikor a hatéves gyereke játszik a nindzsafigurákkal, olykor dudorászik. Saját példájából okulva nem gondolja, hogy már most zenét kellene tanulnia. Ha majd benne is megszületik a vágy erre, akkor viszont megteremti számára a lehetőséget.

Már gyerekkorában voltak zenei ötletei

Ha valami eszébe jutott, lepötyögte a zongorán, később pedig, amikor számítógépet is kapott, már sokkal összetettebb hangzásokat is elért a különböző programoknak és a hangsávoknak köszönhetően. Ezekből az ötletekből gyűlt össze később aztán az Eklektric zenekar alapanyaga, ahogy a Barabás Solo és Barabás Quartet műsorához is talált használható zenei forrásokat.

Kriszta hozzáfűzte, hogy Barabás Lőrinc életében a technika gyakorlatilag kitöltötte azokat a hézagokat, amiket egy kézzel nem tudott volna létrehozni. A többszólamú zenei szerkezeteket akár koncerten is megvalósíthatja a programok segítségével. Ugyanakkor nem csupán a lehetőséget teremti meg a technikai háttér, hanem Barabás Lőrinc szerint el is lustulhat tőle. Amikor Eötvös Péterrel találkozott, azt mondta neki a közelmúltban elhunyt világhírű zeneszerző, hogy soha nem használt mást, csak a zongorát, mert a belső hallását erősebb kihívások elé állítja, ha a technika is közéjük áll.

Az adásban elhanzgott – számomra – egyik legkedvesebb mondatot Barabás Lőrinc egy indián novelláskötetből idézte:

„El vagytok ti kényeztetve az írással és az olvasással, mert nem vagytok rákényszerítve, hogy emlékezzetek azokra a történetekre, amiket tovább kell adnotok!”

Amikor az Eklektric után megjelent az első lemeze, azt már loop station-technikával hozta létre, mert szeretett volna kilépni a korábbi zenei világból, a kihívások jobban érdekelték, mint a jól bevált, sikeres projektek. 

„Ha zenélek, akkor úgy akarok zenélni, hogy ízig-vérig minden hangjában hiszek”

– mondta, és ezt már nem érezte az Eklektricnél. Mindig is a saját útját járta.

Meg kellett tanulnia egyedül zenélni, noha a trombitások ritkán szerepelnek szólóban, és ennek a fajta muzsikának jóval szűkebb volt a befogadórétege, mint a korábbi projektjeinek, amikkel már fiatalon nagy sikereket ért el. Évekig tartott, amíg komfortossá vált számára ez a feladat. Ki is bővült a szólója szintetizátorral és zongorával. Legutóbbi lemezén például a tizenegy számból csak négyben használ trombitát.

Lőrinc azt is megtanulta, hogy elengedje, mit szól a közönség. 

„Nem szeretném, hogy ilyen, olyan vagy amolyan szempontól megfeleljek a közönségnek. Ahogy én zenélek, az ösztönből fakad. És ha nem így tenném, akkor hazudnék magamnak. Az, hogy ez tíz vagy ezer embernek tetszik-e, mellékes dolog.”

A Budapest Jazz Clubban havonta egyszer Random szerda címmel különböző zenészeket hív Barabás Lőrinc, főként improvizálnak, de szólóestjei is voltak már ott. 

A műsor végén érdemes végighallgatni azt a zongoradarabot, amelyet nem csupán az ép kezével ad elő.

Varázslatos, andalító dala számomra azt üzente, hogy különbözőségeink nem akadályt jelentenek, hanem lehetőséget arra, hogy megmutathassuk a világnak, mi lakozik a lelkünk mélyén. 

Barabás Lőrinc lelke csupa zene, és akkor is képes átadni a teste ezt a belső zenét, ha az egyik keze nem úgy fejlődött ki, mint másoknak. 

Felemelő beszélgetés volt, nézzétek végig a teljes adást!

Kiemelt kép: WMN

Both Gabi