Mi a siker? Nem az, amit mások annak gondolnak – Ullmann Mónika és Miller Dávid az Elviszlek magammal vendége

–

Mindig izgalmas, ahogy egy ember képes kinyílni egy beszélgetésben – történjen ez akár kamerák nélkül, akár kamerák előtt. Az Elviszelek magammal új epizódjában utóbbinak lehetnek a nézők szemtanúi, ráadásul nem egy, hanem rögtön két ember világhoz és egymáshoz való viszonyáról is rengeteget megtudhatunk, miközben fontos gondolatokkal gazdagodunk.

Mindig érdekes, mit kezd egy fiatal a szülei hagyatékával – pláne, ha ismert felmenőkről van szó

Írtunk már a „nepo baby” jelenségről, vagyis arról, ha valaki a szülők nyomdokaiba lépve könnyebben jut lehetőségekhez, mint a kívülállók. És bár tény, hogy Ullmann Mónika és Miller Zoltán közös fiának, Miller Dávidnak is elég lehet(ne) csak bemutatkoznia, de mint az kiderül: amellett, hogy tehetsége vitathatatlan, a származása nem tette kényelmessé. Keményen megdolgozik azért, hogy az elismerés saját jogon járjon neki.

Sokaknak tűnhet kívülről könnyűnek ez az út, Dávid azonban azon kevesek egyike, aki nyíltan meri vállalni, hogy a siker mögött rengeteg szorongás húzódik – vagy az ő esetében imposztorszindróma is.

„Lehet, hogy ez is okoz szorongást, hogy még a dédnapapámnak is olyan hagyatéka van a zenével kapcsolatban, hogy még ez is rám tódul. Aztán ott van a Kossuth-díjas operaénekes nagypapám. De közben meg ezek is, mint a legtöbb szorongás, kreált dolog. Nem létező szcenáriókat felállítok a fejemben, amiből következtetéseket vonok le, amik meggátolnak abban, hogy cselekedjek” – mondja.

Dávid azonban csak egy bizonyos szintig hagyja, hogy gátolják a szorongásai, azok mellett – vagy éppen ellenére – elvégzi a munkáját, teljesít minden területen, nem is akárhogy. Ennek hátterében pedig bevallottan az áll, hogy foglalkozik lelkileg magával.

Többek közt épp ebben rejlik generációjának az ereje, akik az elődeikhez képest például már kellő energiát és tudatosságot fektetnek az önismeretbe. Dávid mély önreflexióról tett tanúbizonyságot a műsorban. 

Kissé koravén talán, de jól áll neki – és ami a legfontosabb, hogy önazonosnak tűnik benne. Ahogy abban is, hogy nemcsak az érzékenységét és a szorongásait vállalja őszintén, hanem akár a már említett imposztorszindrómát, amivel küzd, vagy akár azt, hogy teljesen mást gondol a sikerről, mint a többség.

Tényleg az számít sikernek, amiről mások azt gondolják?

Miközben a társadalmunk mindennél jobban értékeli a sikert, elképesztően szimpatikus, hogy ez a fiatal férfi, akit már csak a szülei révén is óriási érdeklődés övezett mindig, mindezek ellenére megtanult két lábbal a földön maradni, a körülötte kialakult hype-ot pedig nem hitte el annyira, hogy a személyisége részévé tegye.

„Amit az emberek sikernek gondolnak, az egy lufi” – mondja ki a felszabadító mondatot, ami a közösségi média korában egyre többünkben megfogalmazódhatott. Ő azonban belülről mond nyílt kritikát, ami által egy – egyébként nemcsak tehetséges, hanem – alázatos, önmagát mindig megkérdőjelező ember képe rajzolódik ki. Nem hiszi el a sikerét, talán azért sem, mert teljesen mást gondol róla, mint a többség.

„Részemről a siker az lenne, ha teljes nyugalomban létezhetnék – én abban látom a sikert […] Nem tetszenek mostanában az energiák, amik mozognak az emberekben. Nem biztos, hogy erre vágyom. Erre a pörgésre, erre a hajtásra. Úgy, hogy nagyon szeretek mindent, amit csinálok […] A siker szeretve lenni, szeretni, nyugiban lenni.”

Ahol nem jó, onnan menni kell

A beszélgetés egy pontján Ullmann Mónika is csatlakozott a fiához, aki számára az imposztorszindróma szintén nem ismeretlen fogalom, bár azt bevallja, hogy ő speciális eset ebben, tekintve, hogy még gyerekként vált ismertté.

„Gyerekszínészként én a feltétlen szeretetet élveztem egy stábon belül […] Most már engem nem szeretnek feltétel nélkül, nekem le kell tenni valamit az asztalra, hogy engem szeressenek, tiszteljenek, becsüljenek – ami egyébként nem annyira fontos.”

Hiába a gyerekkortól datálható sikerek, hiába nőtt fel szinte a közönség szeme előtt, a sikeren ő is mást ért (fia valószínűleg tőle hozhatta ezt). Ullmann Mónika számára ugyanis a legfontosabb, hogy biztonságos közegben, olyan emberek között dolgozhasson, akiknek bele tud ereszkedni a tenyerébe. Olyan közegben, ahol barátok veszik körül, ahová öröm menni, ahová öröm megérkezni otthonról. „Engem már láttak az emberek, az ország előtt nőttem fel tulajdonképpen, én már önmagamban nem akarom magam mutogatni, kell, hogy azzal nekem legyen mondanivalóm, azzal én akarjak valamit, az nekem jelentsen örömet.” 

Ha ez nincs meg, megpróbál „addig ficánkolni”, amíg olyan helyzetet tud teremteni, amiben újra jól érzi magát. Itt pedig muszáj megjegyezni, hogy milyen mély önismeret és bátorság is kell ahhoz, hogy az ember adott esetben fel tudjon állni onnan, ahol már nem jó neki – mindenféle indulat nélkül, felismerve a saját szerepét és felelősségét is a helyzet kialakulásában.

Ullmann Mónika elmondása szerint jól tud távozni – akár színházi társulatokból, akár emberi kapcsolatokból. Utóbbiak kapcsán úgy fogalmaz: „sokáig jóra nézi” a másikat. „Én nem védem magam, egy bizonyos pontig elmegyek. De aztán, ha úgy érzem, hogy teljesen félreértenek, akkor tényleg arrébb megyek.”

Az életedet a döntéseiddel alakítod

Egyébként rugalmas ember képét rajzolja ki a beszélgetésben, olyanét, aki képes és hajlandó az őt ért hatások alapján megváltoztatni, átértékelni a véleményét.

Nem fél dönteni, szerinte ugyanis a döntéseink sorozata alakítja az életet. „Legalábbis, ha az ember komolyan veszi és nem akar mellékszereplő lenni a saját életében. Én szeretem, hogy az én életemben én döntök, én vagyok a főszereplő. És ebben nagyon sok tévedés van, de hát akkor senki másnak nem tudok szemrehányást tenni, csak magamnak, és ez milyen jó.”

Dávidhoz hasonlóan szerinte is önismeret kell ahhoz, hogy az ember tudja, mire is vágyik valójában. Ő például, hiába szült korán, már az elejétől tudta, hogy nem szeretné, ha a fiát bébiszitterek nevelnék. Ezért sok olyan szakmai felkérésre mondott nemet, amikkel talán másképp alakult volna a karrierje, azonban, és ezt már nézőként teszem hozzá, korántsem biztos, hogy a fiával ilyen lenne a viszonya.

Az átlagember számára talán nem szokványos anya-fia kapcsolat ez

Amely már magától a benne lévők élethelyzetéből és hátteréből adódóan sem hétköznapi: a művészlétből adódó életritmus miatt anyának és fiának más nehézségekkel kell szembenéznie, mint egy átlagos szülőnek és gyereknek.

„Mi egy kis lakóközösségben lakunk, ő lakik fönt, én lent […] Figyelem, hogy gyakorlatilag éjszaka néha stúdiózik, hazajön, két óra múlva hallom a lépteit, hogy biztos reggelizni megy, mármint műsort vezetni, akkor utána még elmegy a szinkronba – tehát gyakorlatilag 0–24-ben dolgozik” – meséli Ullmann Mónika.

Izgalmas a dinamika közöttük, ami a beszélgetésből is kirajzolódik: hol az anya-fia, hol valamiféle testvériségszerű kapcsolat mezsgyéjén egyensúlyoznak, a külső szemlélő perspektívájából nézve, talán attól is függően, kinek mire van szüksége éppen.

Néha pedig a szerepek meg is cserélődnek, amikor Dávid elmeséli, már a színpadon megfordult a fejében, hogy vajon az édesanyja be tudott-e jutni a koncertre, vagy amikor Mónika elárulja: milyen kemény kritikus és nem mellesleg referenciapont az életében a fia. „Ő ismer engem, és én meg szeretek már a színpadon egyre önazonosabb lenni. […] Ő azt tudja, mikor teszem rá a sallangokat, az olyan biztos színészi eszközöket, amik már egyszer valahol beváltak […] A bennem is meglévő kérdőjeleket annyira észreveszi és meglátja, és akkor tudom, hogy az nem csak bennem van, az látható, azzal kezdeni kell valamit.”

Ezek a helyzetek persze sok konfliktust is magukban rejthetnek, nehéz jól egyensúlyozni közöttük, hogy kellő tér és szabadság jusson mindenkinek. Miközben ezt nem tagadják – kár is lenne, hiszen valami korábbi apró vita miatt Dávidnak érezhetően megváltozik az energiája, ahogy az édesanyja a kocsiba ül –, ők ketten végtére is megugorják ezt a feladatot. „Egyáltalán nem szoktunk veszekedni, mind a ketten tudjuk a másikkal szemben, ha van egy kis sarunk” – kezdi Mónika, majd azt is bevallja, hogy ilyenkor várnak pár napot, amíg leülepedik a dolog, majd indulat nélkül megbeszélik a dolgokat. Ahogy azt egyébként két, önreflexióban jártas ember szokta. 

Az Ullmann Mónikával és Miller Dáviddal készült Elviszlek magammal epizódot itt tudod megnézni: 

Kiemelt kép: WMN

Filákovity Radojka