-

A nagy ötlet

Az osztályomnál azt tapasztaltam, hogy hiába mondok el valamit többször, hiába írom ki a közös csoportba, újra és újra megkérdezik ugyanazt a dolgot. Emellett sok mindent elfelejtenek, a cuccaikra pedig végképp nem vigyáznak. Szanaszét hagynak mindent, a rájuk bízott papírokat pedig elfelejtik kitöltetni, időre visszahozni. Ez egy idő után unalmas... és roppant dühítő.

Ezért indítottam velük egy projektet, amelynek segítségével fejleszthetik ezeket a képességeiket. A probléma szimplán csak annyi, hogy kamaszok, és nem figyelnek oda. Az ötlet nem az enyém – pedig az elején tényleg naivan azt hittem –, hanem sok változatban megjelent már, sőt: mint kiderült, még egy South Park-epizód is készült erről, amit én nem is láttam... de talán hallottam róla régebben, így kúszhatott be az ötlet a tudatalattimba. 

A lényeg: megcsináltuk

Hogy mi volt ez a projekt? Azt kértem a gyerekektől, hogy hozzanak magukkal az iskolába egy tojást. Ezt a tojást én aláírtam, így hitelesítettem. Az őszi szünet kezdetéig pedig, közel két héten keresztül (!), magukkal kellett hozniuk a suliba, és naponta bemutatni nekem. Akinek eltörött, illetve otthon felejtette, annak az osztály plusz feladatokat talált ki.

Mivel a szülőkkel is előre egyeztettem az akciót, nemcsak az iskolában, hanem a szülőktől is kaptak megoldandó feladatokat. Csupa olyasmit, ami testhezálló. Volt, akinek óránként ötször kellett hozzászólni a témához, volt, akinek kedvességeket kellett írnia mindenki számára, volt, aki táncolt, volt, aki büfébe járt... és még sorolhatnám.

Persze nekem is jutott kihívás. Kaptam például egy szuper halloweeni sminket. Az őszi szünet után pedig tesizni fogok a srácokkal, mert persze a tojásprojekt első napján rögtön sikerült elaludnom kicsit, és a nagy rohanásban otthon hagytam a... tojást. Nyilván a srácok erre azonnal lecsaptak, jogosan.

Ezt adta nekünk az akció

Sokkal többet, mint amire az elején számítottam.

Egy kis mérleg: az osztályban – velem együtt – harmincan vagyunk. (Hiszen a második héttől kezdve én is cipeltem magammal a tojásomat.) Akkor jöttem rá, mekkora stressz maga a tudat, hogy mindig van nálad egy tojás, ami bármikor összetörhet. Elég egy rossz mozdulat. Onnantól kezdve még jobban felnéztem az osztályomra. És rendületlenül vittem magammal mindenhová a tojást. Furcsán is néztek rám, amikor egy nemzetközi konferencián előkaptam, hogy lefényképezzem vele magam...

Az egész társaságból mindössze nyolc ember maradt, aki végig képes volt megóvni (ugyanazt) a tojást. Tehát nem szorult tojáscserére.

Akadtak nehezebb és könnyebb napok, de egyre kevesebb tojás tört el. A végső mérleg pedig: 77 darab összetört tojás. Ugye, milyen szép szám ez? Igazán mesei szám. Persze ebből a 77-ből 28-at szándékosan, a tojásprojekt zárásként törtünk össze.

Mert a kihívás vége az volt, hogy egy nagy, fehér lepedőre mindenki felírt különböző szavakat, érzéseket, csupa olyasmit, ami az akciónkról eszébe jutott. Van, aki a tojása nevét is megörökítette (mert természetesen sokan el is nevezték a kicsikét, én például Bélának...). Utána ezt a fehér lepedőt körbeálltuk, mindenki elmondta egyesével a gondolatait, elbúcsúzott a tojásától, és hozzávágta a lepedőhöz.

Jó, tudom, először legszívesebben hozzám vágták volna...

Rengeteg mindent előhozott ez a másfél hét

Büszke vagyok az osztályomra, mert tényleg osztállyá kovácsolódtak. Nem nyűglődtek, nem morogtak, hanem lelkesen csinálták végig az egészet. És ez egy tanárnak hihetetlenül jó érzés. Közben megéltek sok pozitív és negatív dolgot is. De oda tudtak figyelni magukra, egymásra. Egyre jobban, egyre inkább.

Előjött a felelősségvállalás érzése, a biztonság, a stressz, az odafigyelés... és még számtalan fontos, értékes dolog. Úgy érzem, fejlődtek, méghozzá nem is keveset.

Legalábbis erre a két hétre biztosan. Persze mindezt majd megpróbáljuk átültetni a gyakorlatba is, hogy hosszú távon megmaradjon bennük az, amit tanultak a kihívásunk a kapcsán.

Egy biztos: minden tanárt arra biztatok, hogy találjon ki akár őrültnek tűnő projekteket is, és csinálják meg az osztályaikkal. Mert hihetetlen látni, hogy egy-egy ilyen akció mennyit formál és alakít a gyerekeken. 

Azért a férfi kollégáim figyeljenek erre, hisz az elmúlt két hétben rengeteget meséltem a tojásomról, néha elő is vettem megmutatni... Ez a helyzet bizony szült néhány mosolyra okot adó mondatot. Bár a gyakorlat nem az én találmányom – én csak összeraktam dolgokat, és továbbgondolva létrehoztam valamit – a kihívást mégis sokan „Jocó bácsi tojásaiként" emlegetik.

Nem tudom, mennyire jó ez így, de az biztos, hogy poénos. Megélni pedig egyenesen fantasztikus volt! Köszönöm a 9. a. osztálynak! 

Balatoni József