- 

Tanár vagyok. Annak is indultam, egy egyszerű mezei tanárnak, aki teszi a dolgát, és legjobb képességei szerint végzi a munkáját. Hisz ezért tanultam, ezt vállaltam, erre tettem le az eskümet, és talán kicsit erre tettem fel az életemet is. Aztán valahogy mégis másképp alakult. Közszereplő lettem. Ennek minden hozadékával együtt. Nem készültem erre, és talán nem is akartam. De így alakult, már nem tudom visszacsinálni. Mondjuk, nem is akarnám. De azért, bevallom, ez a helyzet sem mindig olyan könnyű és hiperszuper, mint ahogy kívülről látszik. 

Hogy miért pont most írok erről? Miért éppen ezt? Ennek sok összetevője van. Egyrészt most érett meg erre a gondolat. Másrészt most jutott el ez az egész arra a szintre, hogy már nemcsak a jó oldalát érzem, hanem azt is, hogy a hírnévnek bizony van hátránya is. Harmadrészt pedig azért, mert megirigyeltem a Szentesitől az életmódváltását (ígérem, erről többet nem írok), és én is belevágtam. Újra sportolok, és újra odafigyelek, mit eszem. Egyszer már kicsiben – mondjuk, azt egy nagyon komoly szakítás miatt –, de végigcsináltam. És tudom, hogy ezúttal is meg fogom csinálni.

Egy szuper kamaszokból álló osztálynak mégsem lehet egy lepukkant, trampli osztályfőnöke. Ezen változtatni kell... és pont. A megtisztuláshoz pedig szükségem van rá, hogy ezt a számvetést is kiadhassam magamból.

És ha ide leírom, akkor már tényleg nincs visszaút, tenni kell, és megmutatni, hisz valahol példa vagyok. Igen, példa. Eddig „csak” a diákjaim előtt voltam az, de most már sok-sok más, ismeretlen ember előtt is. Eddig is voltak kétségeim, azóta meg csak még több. Valóban példa lennék? Lehetek-e én egyáltalán példa? Jó-e az, hogy valaki rólam vesz példát? Méltó vagyok erre? Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok merülnek fel folyamatosan bennem. Kétségek közé kerülök ilyenkor, és sosem tudok egyértelműen válaszolni. Mert valakinek biztos jó. Másnak meg biztos nem. Rossz ezt megélni, de fontos, hogy megéljem.

A másik, hogy ártok-e azzal valakinek, amit teszek?

Nem sérülnek-e attól a diákjaim, hogy én „médiaribanc" lettem? Mert, igen, vannak pillanatok, amikor annak érzem magam.

Megyek ide szerepelni, megyek arra a rendezvényre, igent mondok amarra a felkérésre... és mindenhol azt adom, amit adni tudok. A gyerekeknek nem furcsa, amit látnak, mert az óráimon is ilyen vagyok. De ott csak ők vannak jelen, nem pedig több ezer, esetleg tízezer ember, aki, mondjuk, a tévé előtt ül és engem néz.

Vajon hogy érzik magukat ezzel kapcsolatban a tanítványaim? Büszkék rám, azt tudom. Egy viszont biztos nem jó: látják azt is, amikor valaki támad. Amikor egy-egy kommenthuszár a fotelből aláz, gyalázkodik és hazugnak nevez. Mert sajnos ilyen is van, egyre több. Az zavarja őket, az fáj nekik. Ahogy nekem is fáj. Tudom, nem szabadna kommenteket olvasnom, de nem tudom megtenni. Igyekszem poént gyártani belőle, úgy én is könnyebben viselem és azok is, akik engem szeretnek. Ezért lett a titulusom „árokásó, populista, haverkirálycsávó főfő véleményirányító hazug kommunista agyament netes sztár". Legalábbis ezt írta valaki legutóbb.. 

Nevetek rajta, de attól még fáj. Mert én nem ilyen vagyok.

Igen, volt, hogy én is elszálltam magamtól, és előfordult, hogy nagyképűségen kaptam magam. Réges-régen, még az egész mostani Jocó bácsis sztori előtt. De azóta, hogy szembenéztem ezzel, igyekszem sokkal szerényebb és visszafogottabb lenni.

Higgyétek el, rengeteg kétség van bennem az egész hírnevesdivel kapcsolatban. Úgy érzem, folyamatosan azon dolgozom, hogy megfeleljek magamnak, a saját magam állította szabályaimnak. És ez nehéz. Mert zavar, ha egy tévéadásban dadogok, hiszen tudok rendesen is beszélni. Zavar, ha dagadtnak látom és érzem magam. Zavar, ha kiforgatják azt, amit írok és közölni akarok. Sőt: nemcsak zavar, hanem fáj is.

Persze, tudom... kiálltam a sarokra, hát nem sírok, ha néha le akarnak szólítani. Csak még szoknom kell. Vagy edződnöm. De egyet senkinek nem szabad elfelejtenie. Mert ezt én sem felejtem el, egyetlen pillanatig sem.

Én elsősorban tanár vagyok, aki felelősséggel tartozik a diákjai iránt.

A szerepléssel kapcsolatos visszajelzésektől pedig, amennyire csak lehet, próbálom megóvni őket. Hogy nekik csak a fény jusson, amit megérdemelnek. Én meg néha egy pohár bor mellett kételkedem az árnyékban. Mert ez is kell ahhoz, hogy aztán újra élvezzem a fényt.

Na, jó, bevallom, igenis élvezem. És ezzel semmi, de semmi baj nincs.

 Balatoni József

Kép: Sztanó Alma/WMN

A fotó nyár végén készült, amikor Jocó főszerkesztőnkkel beszélgetett. Olvasd el az interjút, szerintünk nagyon jó! KATT IDE!