Már szinte az unalomig elcsépelt tétel, hogy az iskolarendszer jelenlegi formájában elavult, az ipari forradalom korából maradt hátra, ami azt szolgálja, hogy „jó munkásokat képezzünk az ipar számára”. Közben a világ némileg megváltozott, úgy is mondhatnánk, a feje tetejére állt, és ma már egyáltalán nem robotokra, hanem önállóan gondolkodó, szolidáris, magukat gyorsan átképezni- és az állandóan változó körülményekhez igazodni képes, világmegváltó emberekre van szükségünk. Ezerszer olvashattunk arról is, hogy „a finn oktatás így és úgy milyen szuper”, de nálunk nem volt, nincs – és belátható időn belül nem is lesz oktatási reform, ezért szenvedjünk, tüntessünk, sztrájkoljunk, tüntessenek a diákok. Hátha mégis történik valami.

Nem fog.

De igenis mi, pedagógusok kézbe vehetjük az ügyet, felhajthatjuk az ingujjat, és elkezdhetünk gondolkodni, hogy mit csinálhatnánk másképp, ahelyett, hogy ölbe tett kézzel várjuk a fentről diktált változást.

Van olyan, hogy pedagógiai szabadság, és bár jelenleg ezt nagyon próbálják korlátozni, az nem igaz, hogy nem tehetünk semmit.

Persze én könnyen beszélek, mert magániskolában dolgozom. Mégis azt gondolom, hogy az utóbbi években kialakított tanítási gyakorlatomban sok olyan elem van, amit egy állami iskolában is meg lehet valósítani. Az alapgondolatom az, hogy nem kell egyik napról a másikra gyökereiben megváltoztatni az iskolát. Pragmatizmussal és kreativitással, apró lépésekben – változtatva a módszereken is – nagyon sok sikert érhetünk el, és akár eljuthatunk odáig, hogy személyes tanítási rendszerünk inkább egy értelmes, gyerekközpontú, demokratikus és korszerű iskolára hasonlítson, mint a poroszos rendszerre.

Ez a magániskolarendszer sem fényévekkel modernebb, mint az általános. Néhány alapvető különbség azonban van. A teljesség igénye nélkül: a tananyag az aktuális társadalmi-környezeti problémákat tartja szem előtt, nem egy fentről diktált ideológiát oktat. Épít a gyerekek tudására. Nagybetűvel írja a pedagógiai szabadságot, de kész megoldást nem ad. Viszont nagyon sok korszerű(sített) módszert kínál. Ezekből nem mindent, de sok mindent beágyazhat bárki bárhol az óráiba, apránként tologatva kifelé a határokat, kipróbálgatva, hogy mi mennyire hatékony.

Ezeken felbuzdulva folyamatosan további elemeket is kitalálok, amelyek azt a célt szolgálják, hogy a gyerek az iskolában épüljön – és ne rombolódjon.

Például figyelmen kívül hagyom azokat az elvárásokat, amiknek nincs értelme.

Sorolom:

1.

A gyerekeknek nem kell gyöngybetűvel írniuk.

Erről tegnap győzködtem egy anyukát, aki arra panaszkodott, hogy a lánya nem ír szépen. A lánya remekül ír, mondtam. Olvasható az írása, ennél nem kell több. A kézírásnak két funkciója van: olvasható legyen, és kifejezze az egyéniséget. Utóbbit nem lehet elérni, ha gyöngybetűkkel kell írni. Tehát: nem kell gyöngybetűkkel írni.

2.

Fekete pont és magatartáskártya

Nem osztogatok fekete pontokat, és nem veszek el magatartáskártyákat. Nem szólok, hogy „legyél csendben, ülj le, ne egyél”. Inkább megbeszélek velük mindent. Elmondom, hogy nem lökdösheted a társadat, mert ez tiszteletlen, és mi tiszteletben tartjuk egymást. Nem rúghatsz bele. Nem beszélgethetsz, amikor éppen közösen megbeszélünk valamit, mert ilyenkor inkább figyelj a közös megbeszélésre. Ha segítséget kérsz a társadtól, azt nyugodtan megteheted halkan, hogy a többieket ne zavard a munkában, és csak akkor ehetsz az órán, ha nem zörögsz a közös beszélgetés alatt az alufóliával. Együtt élni tanulunk, és nem magatartás értékelek. Hiszen irreális lenne, ha azt várnám el, hogy tökéletes gyerekek járjanak iskolába.

3. 

Munkafüzet javítása – csapatmunka

Nem javítok otthon munkafüzeteket. Az órán javítom velük. Amíg önállóan vagy párban dolgoznak, ami közben nyugodtan felállhatnak, odamehetnek a társukhoz segítséget kérni, kipihenhetik magukat egy kicsit, ihatnak, ehetnek, vécére mehetnek egyenként, és még a szőnyegen hason fekve is dolgozhatnak, mindig áll mellettem egy gyerek, akinek kettesben átnézzük a munkafüzetét. A kezében radír és ceruza. Rámutatok a hibára, ha észreveszi, mi nem stimmel, javíthatja is. Ha nem tudja, nem érti, rögtön meg tudjuk beszélni, egyénileg el tudom magyarázni.

4.

Hangos olvasás az osztály előtt

Nem szólítok fel olvasni olyan gyereket, aki nem jelentkezik. Az olvasást szeretni kell. Ha nincs kedve felolvasni az osztály előtt, akkor megaláznám ezzel, és megutáltatnám vele az olvasást, magamat és az iskolát. Ehelyett észben tartom, hogy ki nem olvasott fel, és őket kihívom magamhoz, hogy nekem olvassanak fel, fej-fej mellett, mint partnerek, gyakorlom velük az olvasást, amíg a többiek önállóan vagy párban dolgoznak.

A házi feladatot, ha egyáltalán van, nem mennyiségre adom fel, hanem időre. Mindenki üljön fölötte, mondjuk, egy fél órát, és annyit haladjon, amennyi neki ebbe belefér. Nem attól lesz valaki jó olvasó/író/matekos, hogy minden feladatot kitöltött, és minden sort elolvasott, hanem attól, hogy foglalkozott vele.

És ez csak a körítés, amitől élhető térré változik az iskola. Itt kezdődnek a munkaszervezési módszerek, amik minden tananyagra ráhúzhatók. Olyan munkamódszerek, amik megtanítják a gyerekeket az együttműködésre is, de az önállóságra is. Arra is, hogy hozzászólhatnak az órához, a tanár/tanító előtt mondhatják el a tudásukat, nincsenek alárendelve, és nem az a dolguk, hogy egész nap csöndben hallgassanak. Ez tényleg csak kreativitás kérdése. Elolvastatom a szöveget otthon, és órán feleltetek belőle, vagy feldarabolom, csoportban elolvastatom a részeket, majd beszámolnak egymásnak, megvitatják egymással. Ég és föld a különbség.

Előbbi esetben semmit nem tanítottam, utóbbiban csoportmunkát, demokráciát, vitakultúrát, részvételt, együttműködést, és azt, hogy az iskola nem a tananyagról szól, hanem róluk, a gyerekekről.

5.

Játék. Inkább.

Ugyanígy megparancsolhatom az olvasásórán, hogy mindenki olvassa el a könyvből ezt meg azt az oldalt, vagy kitehetek a terembe különböző könyveket, feladatlapokat és olvasáshoz kötött játékokat. Egy szabály van: mindenki választ valamit, és azzal foglalkozik. Ha kész van, visszateszi, és választ valami újat. Vagy kihozza, és átnézzük. Ha nem megy egyedül, odajön hozzám. Ha még egy gyerek odajönne, megkérem a legjobb olvasót, hogy segítsen neki. Előbbi módszerrel egyébként nemcsak az olvasást nem fogom megszerettetni, hanem a székhez láncolással ártok a testi épségüknek, mert egy kisiskolás gerince nem elég fejlett ahhoz, hogy 45 percet mozdulatlanul üljön. És ezt egyébként tanítják a főiskolán is…

Írásórán kiteszek egy homokdobozt, egy tálka gombot és szép papírokat. Felváltva lehet betűket írni a homokba, betűket kirakni gombokból, vagy levelet írni a társuknak. Amíg a többiek írnak a munkafüzetbe.

Kiosztok nekik egy plusz írás és olvasás munkafüzetet, ami nem kötelező. Lehet benne dolgozni, amikor kész vannak az órán vagy a szünetben, vagy otthon. Ha kész van néhány oldal, ki lehet hozni megmutatni. Bámulatos, hogy ebben a munkafüzetben egyrészt szinte soha nincs hiba, másrészt annyira szeretik csinálni, mert nem kötelező, hogy magukat tanítják közben írni-olvasni.

És így tovább. Minden óra és minden pedagógiai tevékenység tervezésénél felteszem magamnak a kérdést, hogy minek van értelme. A gyerekek több-kevesebb segítséggel megtanulnak írni, olvasni, számolni. Ha békén hagyjuk őket, és jó a hangulat, akkor sokkal hamarabb tanulják meg. De itt nem állt meg a felelősségünk. Meg kell tanítani őket az élet fontos dolgaira is. A kölcsönös tiszteletre, a jó együttélésre, együtt tanulásra, együtt dolgozásra, a békés egymás mellett létezésre, és a személyes felelősségre. Ez pedig nem tanmenet, hanem tanulásszervezés kérdése.

Hiszek a pedagógiai szabadság erejében, és abban, hogy ha az ember egyszer elkezdi másként látni a dolgokat, és más elvek alapján dolgozni, akkor beindulnak az ötletek, és ráébredünk a lehetőségeinkre.

Csak el kell indulni az úton.

Ne várjunk ölbe tett kézzel az oktatási reformra! Reformáljuk meg az oktatást a tantermekben és a tanári szobákban.

F. A.