Arra az elhatározásra jutottam, hogy megpróbálom leírni, mit is adott nekem az oktatási rendszer az elmúlt tizenkét évben:

Úgy indultam, mint mindenki más. Gyémántfényű szemeim csillogtak az izgalomtól, ahogy beléptem az iskola kapuján. Kalandvágyó voltam, és élettel teli. Tervezgettük a többiekkel, hogy kiből mi lesz, ha majd felnő. Űrhajós, királylány, tűzoltó, balett-táncos, autóversenyző… És bár messze még a vége, de szerintetek ki tudott hű maradni gyermekkori álmaihoz? Az űrhajós fiú szobájából idővel eltűntek a csillagképek, a királylány rossz társaságba keveredett, a tűzoltó kondiját folyton cikizte a tesitanár, a balett-táncosnak nem maradt ideje edzésre járni, az autóversenyző önbizalmát pedig teljesen aláásta az a tanár úr, aki azt mondta, hogy a nők nem tudnak vezetni, így bizony ő sem lehet autóversenyző.

Pedig mindnyájan komolyan azt gondoltuk, hogy bárkiből lehet bármi, függetlenül attól, hogy hova születtünk, milyen a bőrszínünk és mi van a lábunk között.

Na, de mi változott 12 év alatt?

Ti belegondoltatok már abba, hogy mi változott 12 év alatt? Hova tűnt a gyermeki mosolyunk? Miért nem vagyunk olyan felhőtlenül boldogok, mint korábban? Miért nem tudjuk élvezni a napsütést és a madarak énekét? Miért nem tudjuk hasznosítani az iskolában tanultak többségét a való életben? Miért elégszünk meg azzal (amire már a Pink Floyd is figyelmeztetett), hogy csak egy újabb tégla legyünk ennek a konok világnak a szürke falában?

Kedves szülők! Nem beszélgettek otthon a gyerekekkel, hogy mi van az iskolában? Nem látjátok, hogy valami nincs rendben, és változásra van szükség? 

Összetört álmok

Láttam álmokat darabjaira összetörni. Láttam a mélyről feltörő könnyeket, ahogy reményvesztett arcokon csordulnak végig, majd az áll vonalánál elválnak a bőrtől és tonnás súlyként csapódnak a földre. Láttam megalázott diákokat és tanárokat egyaránt. Láttam zaklatást a folyosón és segítségkérő üzeneteket a mosdó falán. Láttam az üres szappantartót, a törött mosdókagylót, a zár nélküli vécéajtókat. Láttam beázott plafont, penészes falakat, és a kukákból kiömlő szeméttengert, amikor több hétig nem volt takarító.

Láttam, ahogy a politika szépen-lassan bekúszik az iskola falai közé a maga minden szennyével és mocskával együtt.

Láttam embertelen vezetőket, öltönyös nagyembereket, akik tollvonásokkal döntöttek gyerekek sorsáról. Láttam egy iskolát bezárni, amivel utcára küldtek több tucat diákot. Láttam lefokozásokat, elbocsátásokat és menekülő embereket, akik még időben szerették volna elhagyni az oktatási rendszer süllyedő hajóját egy jobb élet reményében. Láttam az üresen álló tantermeket, ahol a tanárhiány miatt elmaradtak az órák. Láttam, ahogy szakszerű helyettesítéssel próbálták megoldani a problémát, de a szaktanárok csak annyit mondtak, hogy nincs kedvük órát tartani, maradjunk csendben. Mindenki csak azt mondja, hogy maradjunk csendben.

Most mi kiáltunk

Aztán hallottam egy-egy elcsendesült percben a tanárok sóhaját. Lélekből felszakadt sóhajok voltak ezek, melyekben benne volt egy egész élet.

Hallottam igazgatókat, akik minősíthetetlen stílusban beszéltek a kollégáikkal a szünetben, több diák szeme láttára. És hallottam, hogy a megalázott tanárok a következő órákban diákokon vezették le a felgyülemlett feszültséget.

Hallottam, ahogy érdeklődés hiányában nekünk teregették ki a családi szennyest is, majd utána minket hibáztattak, hogy mennyire le vagyunk maradva a tananyaggal. Hallottam pletykákat szertársztorikról, lefizetett tanárokról, megvett érettségikről.

Hallottam EU által támogatott osztálykirándulásokról, melyeket mégis a diákok fizettek, mert az EU-s pénz még a kirándulás előtt teljesen köddé vált. Hallottam be nem tartott ígéretekről és durván elutasított segítségkérésekről. Több diákról hallottam, hogy az iskolai stressz miatti öngyilkossági kísérlete után mentő vitte el otthonról. Hallottam diákokat a folyosón beszélgetni. Hallottam őket kétségbeesetten felvételi pontokat számolgatni. Sokan azt gondolják magukról, hogy nem érnek el semmit, ha nem veszik fel őket egyetemre.

Páran úgy gondolják, hogy nem tehetségesek semmiben, ezért kevesebbet ér az életük. Szoronganak a nyomás alatt, amiért nem tudnak mindenkinek megfelelni, és esténként, mikor senki nem látja, sírnak a sötétben.

Lehet, hogy győztetek

Sok mindent láttam és hallottam. Ez az oktatási rendszer hiú reményekkel kecsegtetett, majd megfosztott minket ezeknek az eléréséhez szükséges lehetőségek morzsáitól is. Lenyelt, mint valami ócska gazt, visszaöklendezett, fűcsomóként forgatott a szájában, aztán összerágott apró darabokra és újra lenyelt. Immár végleg. Mi meg csak kapálóztunk, ahogy bírtunk, de be kell látnom, hogy győztetek! Próbálok beletörődni a helyzetbe, csak az én gyomrom még nehezen emészti ezt az egészet.

Nem akarok álszent lenni, persze nem csak rossz élményeim voltak, de sajnos ezek vannak nagy többségben. Láttam szép, megható emberi pillanatokat is, melyek üde színfoltok voltak a poroszos oktatás nyikorgó malomkerekében. Ezek a pillanatok erőt adtak a mindennapokban, de ahogy ezeket, úgy a rossz élményeket sem fogjuk tudni elfelejteni soha. Összességében szebb és boldogabb befejezést reméltem a 12., iskolában töltött évem végére.

Csalódott vagyok és dühös? Igen, de nem magam miatt.

Az utánam érkezőket féltem.

K. R.