–

A féléves kurzusom végén fogadóórát tartok: külön-külön szoktam elbeszélgetni a diákjaimmal arról, mit láttam belőlük a munka során, és persze igyekszem hasznos tanácsokkal szolgálni számukra. Mindenkinek megvan a maga története, épp ezért képtelenség általános érvényű tanácsokat adni. Meg persze nem is szeretnék megmondóemberi pozícióba helyezkedni, hiszen a szakma (és a világ úgy en bloc) napról napra változik, fejlődik és átalakul.

Az utóbbi évtizedet azonban a darálóban töltöttem, és sok mindent láttam. Az évek során szabályos minták rajzolódtak ki, amelyek persze egyáltalán nem csak a médiavilághoz köthetők – fogalmazzunk inkább úgy, hogy vannak általános tapasztalatok, amelyek nem csupán ezen a gyakran szélsőséges területen, hanem bármely pályakezdő számára hasznosak lehetnek.

Ne a legjobb légy, hanem a leglelkesebb!

Lehetsz okos, lehetsz szép – ha nem te vagy az, aki a legjobban akarja ezt az egészet, egyik sem számít. Sok diákot láttam, aki olyan tehetséges volt, mint a nap, mégis elkallódott.

Talán furcsa, de a kiemelkedően tehetséges fiataloknak megdöbbentően nagy százaléka kallódik el, mert jobbnak, készebbnek hiszi magát a többieknél, és hátradől.

A teknős és a nyúl meséje mintájára pedig azok, akik látják a saját hiányosságaikat, és dolgoznak is azon, hogy jobbá váljanak, sokkal nagyobb arányban érik el a céljukat.

Valódi, tartós sikert nyilván nem lehet elérni tehetség nélkül, ám kitartó munkával és önfejlesztéssel olyan távlatokba juthatunk, amelyekről nem is mertünk álmodni korábban. Nem ritka ugyanis, hogy a rátermettség akkor bújik elő, amikor addig ismeretlen helyzeteket kell megoldanunk, és a részsikerek úgy megerősítenek, olyan hajtóerőt adnak, hogy rövidesen mi magunk is meglepődünk, milyen ütemben fejlődünk.

Nézz és láss (vagy ne)!

A téma az utcán hever, hangzik az elcsépelt frázis, de kevés ennél igazabb dolgot hallottam életemben: ami az újságíróknál a téma, az médián kívül az ötlet. Munkába menet elkapsz egy beszélgetést a villamoson, ami olyan problémát vet fel, amit te könyvelőként/programozóként/jogászként villámgyorsan meg tudnál oldani, az átlagember számára viszont egyedül megoldhatatlannak tűnik. Mit teszel? Hagyod elsikkadni az ötletet, vagy fejlesztesz egy appot, létrehozol egy startupot, és megváltoztatod az életed?

A legjobb cikkeim mind-mind véletlenül elkapott félmondatokból születtek. Valaki ismert valakit, aki. Hagyhattam volna, hogy más írja meg, netán senki – de bizonyos téren tényleg kifizetődő árral szemben úszni, és olyasmikkel foglalkozni, amikkel más nem akar.

A környezeted talán le is hülyéz az ötleteidet hallva, és lesznek sokan (túl sokan) akik azt mondják majd, hogy baromság, felesleges, úgysem fog menni. Na, őket például nem kell észrevenned.

Látssz te magad is!

A titokzatosság csak a filmekben és a regényekben hatásos hosszú távon. Hacsak nem valami elképesztően átütő, azonnal berobbanó dologgal állsz a világ elé, mint, mondjuk, Billie Eilish, akkor az emberek előbb tudni akarják, ki vagy te, és csak azután fogyasztani, amit kínálsz. Billie Eilishról is tudni akarják, de az ő imázsának része az, hogy például nem a teste látványával és a hagyományos értelemben vett nőiességével akar érvényesülni.

A közösségi média térhódításával előtérbe került a forma: lehet akármilyen erős a tartalom, olyan nagy a zaj körülötte, hogy egyszerűen muszáj a tálalásra is figyelni. Hogy ez jó vagy rossz, azt nem tisztem eldönteni. De, ha, mondjuk, jelentkezel egy állásra, biztosra veheted, hogy a leendő főnököd (a HR-es, lényegében mindegy) csekkolni fogja a közösségi médiás jelenléted. Ha még egy profilképet sem talál rólad, az a mai világban már-már gyanús. Nem kell feltétlenül a Fb-on huszárkodnod, ha averzióid vannak az Instával kapcsolatban, regisztrálj egy szakmai oldalra, mint a LinkedIn, de manapság annyi az átverés, a kamu, hogy minimum elgondolkodtatja a leendő munkaadódat, miért is vagy fantom.

A horror vacui, az ürességtől való félelem létező fogalom: ahol nincs semmi, oda az emberi agy kényszeresen képzel valamit. Azzal pedig nem tudsz mit kezdeni, ha az általad üresen hagyott helyekre valaki olyasmit képzel, aminek te nem örülsz.

Ki vagy te? Miért rád figyeljek?

Gonosznak hangzó, ámde nagyon is gyakorlatias kérdés. Gondolj csak bele, hány meg hány bejegyzés, megosztott cikk pörög le naponta a szemed előtt a Facebookon, hány fotót nézel végig Instán, mennyi videócsatorna kínálgatja magát a YouTube-on. Hogyan szűrjük meg ezt a döbbenetes mennyiségű információt? Mi ragad meg az emlékezetünkben? Az, hogy valaki hibátlanul beszél, tökéletesen artikulál, okosakat mond? Tévedés. Az egyetlen dolog, ami képes felkelteni az emberek érdeklődését, az egyéniség. Ami persze megosztó: ha a nyilvánosság elé lépsz, akad majd, aki rajong érted, mások meg utálni fognak. Lássuk be: lényegében ugyanannyi alapja van mindkettőnek, hiszen nem ismernek téged személyesen. Szóval dühönghetsz amiatt, hogy beszédhibás a YouTuber, ha neki van kétmilliós megtekintése – nem lenne okosabb megnézned, mi az, ami miatt ő érdekes a nézők számára?

Miről ismernélek fel az utcán? Mi a te védjegyed? És persze a legfontosabb: mit adsz a követőidnek, amit máshonnan ebben a formában nem kaphatnak meg?

Ez lehet valami egészen apró dolog: vicces mémek, elgondolkodtató grafikák, mindennap egy dal, szinte bármi. A lényeg, hogy vissza akarjak menni hozzád egy újabb adagért belőle.

Az vagy, aminek kiadod magad

Az imázsépítés trükkös dolog, és nagyon kevés olyan ember van, aki életében legalább egyszer ne kerülne olyan helyzetbe, amikor azzal szembesül, hogy őt teljesen tévesen ítélik meg.

A rossz hír az, hogy ha a nyilvánosság előtt történik mindez, akkor még nehezebb hitelesen képviselni valamit, vagy a saját javadra fordítani egy vert helyzetet.

Mondok egy példát: én nem iszom alkoholt. Ezért az olyan szerkesztőségi programokon, amelyeken bort kóstolnak a többiek vagy koktélokat készítenek, én mindig előre megbeszélem, hogy nem leszek jelen, hiszen visszatetsző volna, ha én is szerepelnék a fotókon – legyenek akármilyen szépek is azok a koktélospoharak.

Emily Ratajkowski a Blurred Lines című dal klipjével lett világhírű, ahol alig-ruhában táncolt. A mellei innentől önálló életre keltek a cikkekben és a közösségi médiában – Emily Ratajkowski szuper humorú, kedves lány, aki egy New York-i művészcsaládban az anyatejjel szívta magába a magába a műveltséget, mégis hosszú évek szívós munkája kell majd ahhoz, hogy átpozicionálja magát. Szóval, ha médiakarrierre vágysz, tartsd észben (és ez a médiától függetlenül is fontos): a kreált imázs hosszú távon nem működőképes, de arra is figyelned kell, hogy a valódi éned mit és hogyan kommunikál.

+1 A legfontosabb: azért csináld, mert szereted

Néha megdöbbentő, miféle indokok miatt akarnak egy adott pályán elhelyezkedni a diákjaim. „A barátomat kísértem el a felvételire”; „Anyukám szerint jól állna nekem a képernyő”; „Azt mondták, ezzel sokat lehet keresni” – igen, mind elhangzott, és mindent komolyan is gondolták anélkül, hogy a mélyére néztek volna.

Anyukád fog negyven évig szívni egy pályán, amire te nem is vágytál… vagy te? Mi vagy te, a haverod hű fegyverhordozója? Ja, és a lényeg: komolyan él még az a tévhit, hogy munka nélkül lehet sok pénzt keresni?

Ha volt is ilyen, az biztosan nem akkor fordult elő, amikor TÉNYLEG szinte mindenki influenszerkedni akar, és ugyanazon a miniatűr piacon folyik a küzdelem a kattintásokért meg lájkokért. Szóval ha a potyapénz miatt mennél egy pályára, hadd legyek a rossz arc, aki szól: nagyon hamar luftot fogsz rúgni. Mert nagyjából teljesen mindegy, milyen munkakörben, milyen területen szeretnél dolgozni, egyetlen dolog számít az elvégzett munkán kívül: a kiolthatatlan szenvedély.

Csepelyi Adri

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images