-

„Ha megkérdeznéd, hogy mit nem mondtam el

Van-e még szó, amit mondani kell?

Van-e még szó, kimondható?

Ha megkérdeznéd, csak annyit mondanék"...

...hogy mégsem mondtam el neked mindent, mert féltem, kinevetsz, hogy bolondnak tartasz, és most itt állok előtted, mint egy gyerek, bőgök, mintha elvették volna a játékomat. És már nem szeretsz, már én se szeretlek, és tudom, nincsen visszaút, nem lehet semmit visszagyömöszölni azon a kis lyukon, ami a szívemen maradt. Ahonnan kifolytál.

Azért abban egyetértünk, hogy szép volt a nyár, még ha télen is volt, de ez a mi „nyarunk" már csak ilyen zimankós.

A szobádban vastag és nehéz volt a bársonyfüggöny. Még mindig őrzöm azt a pillanatot, amikor odalépek, és elhúzom, éppen csak annyira, hogy az ablak kilincséhez odaférjek, és óvatosan lenyomom, kinyílik az ablak, bejön a szél, és bejön vele valami ismeretlen hideg is. A friss hó tetejéről apró por száll, nekicsapódik az ablaküvegnek, és az ütközés hevességétől megolvad, majd szirom alakban lecsorog a párkányra. Nézem a hócseppet, ami síráshoz hasonlít. Mintha én sírtam volna, csak letagadom. És megmerevedem, kemény lesz a bőröm, a tarkómon nyirkos felület képződik, odakapok, nem értem, mi ez. Összemorzsolom az izzadságot az ujjbegyeimmel, egy pillanatra elszégyellem magam. Ismeretlen az érzés. Visszanézek a hóra, aztán rád, és te úgy bámulsz rám, úgy bámulod a meztelen testem, amit százszorta jobban ismersz nálam, hogy belepirulok.

Sosem felejtem el ezt a pillanatot. Ekkor értünk el egymáshoz, ebben a mozdulatban történt meg az, hogy megértettük, közöttünk ez el volt rendezve... úgy, mint a hó meg a pára, meg a libabőr, hogy mi egymáshoz tartozunk akkor is, ha most nem aszerint cselekszünk. Ugyanolyanok vagyunk, ugyanazt érezzük, ugyanúgy gondolunk mindent a világ felől, ugyanazzal a hevességgel élünk, és nem halunk bele még a legnagyobb tragédiába se.

Csak egymást tudjuk megölni, ezért kell távol maradnunk a másiktól. És ahogy most megint itt állok előtted, ugyanaz a nyirkosság jelenik meg a tarkómon, és talpig ruhában ugyanannyira meztelen vagyok, mint akkor, azon a télen, a bársonyfüggönyös hálószobádban. És te még mindig pontosan ugyanúgy ismered a testem legutolsó porcikáját is.

Köszönöm azt, hogy itt voltál velem

Csak ennyi volt az életem

Csak ennyi volt, és nincs tovább,

Ha megkérdeznéd, csak annyit mondanék..."

...de nem kérdezed meg.

A dalszöveg részletei: Bódi László/Republic: Ha még egyszer láthatnám (1997.)