-

Ült az ágyamon egy álom, azt hittem, te voltál.

Olyan alakja volt, mint neked, és nem tudtam kivenni, vajon ez most tényleg te vagy-e, mert annyira fájtál nekem akkor, hogy nem akartalak látni. Hajnal volt, odakint csörögtek, torokfájós reggelre ébredtem, már elraktam a téli paplant, április volt, bolond, hideg, és nem jöttél, pedig elterveztem, milyenek leszünk együtt.

Néztem ezt a félig kivehető körvonalat, egy álom homályába dugtam be az arcom, és azt kívántam, igazi legyél, hogy ne hazudj magadnak, hogy legyél már túl azon a régi dolgon, vagy legalább tudj beszélni róla, és ne gyere ennyire mélyre, mert innen már nem tudlak kiszedni. Aztán bevettem egy gyógyszert, vártam, hátha lehúzza a lázam, de eszembe jutott, hogy ezt az állapotot nem gyógyítja semmi, fejbe kéne magam lőni, és akkor kiloccsannál belőlem, ott feküdnél a fehér paplanon, mint egy apró, véres gondolat. Másnapra csak egy megbarnult folt maradnál, de azt se lehetne kimosni, és a végén ki kellene dobni a takarót.

Veled együtt.

Nem tudok ezzel mit kezdeni, nem akarok árnyékokkal élni, az emlék lassan megöli ezt az érzést, én meg kiöllek téged magamból, nagyra nőttél, túlságosan nagyra, és az ágyamon ülő körvonalad nem ölel meg, nem bújik ide, hideg van, fázom, lázas a testem, reszketek, várom, hogy elmenj, de csak ülsz... hidegen, kivehetetlen tónusokkal, nem beszélsz, csak nézel valamerre, az egyik sarokba, ahol puha pormacskák gyilkolják egymást.

Héjanász az avaron.

Régen, a takaró alatt volt a bunker, odabújtam, amikor féltem, kicsi voltam, egy szellem megijesztett, elmeséltem anyának, aki azt mondta, nincs is szellem, és most ugyanez van, de te nem vagy látomás, igazi vagy, csak nem akarsz róla tudomást venni, hogy igenis élsz.

Ezt dobta a gép.

Bárcsak idenéznél, akkor beleüvölteném az arcodba, hogy ne legyél barom, csak most az egyszer ne legyél, a múltkor is elbasztad, aztán könyörögtél, hogy adjak esélyt, és most új esély van, de nem lesz több, mert nem bírom. Elszakadok, kiömlik mindenem, és porig ég, minden porig ég bennem.

Csak a füstje marad.

Szentesi Éva