-

Kaptam tőled egy nyakláncot, de olyat, amilyet csak filmekben láttam azelőtt, és nagyon elszégyelltem magam, mert eszembe jutott mamika, hogy neki nem volt ilyen soha, és le is kevert volna nekem egyet, ha meglát ebben parádézni. Te észre sem vetted, mi bajom van, ennyire nem ismertél még engem, sietni kellett a vacsorára, azt akartad, hogy a nyaklánc is rajtam legyen, hogy szép legyek, mindenki engem nézzen, ragyogtatni akartál, de rosszul közelítetted meg a dolgot, nem volt más eszközöd. Vagyis azt hitted, csak így lehet.

Már a kocsiban fulladtam a nehéz ékszertől, kipirosodott alatta a bőröm. Na, tessék, mutass még egy olyan nőt, aki allergiás az ilyesmire!

És nem értettem soha azokat, akik azt mondták, hogy a gyémántok a lányok legjobb barátai, mert én csak hús-vér emberekhez tudok kötődni, tárgyakhoz soha,

téged is azért szerettelek, mert hatalmas voltál, tekintélyes és erős, nem a pénzedért, nekem soha nem kellett a pénzed, nem érdekeltek ezek a drága holmik, és megfullasztottál ezzel a szeretettel.

Izgultam a vacsora alatt, hogy ne vegyék észre a vörös foltokat, ne árulja el a bőrpír, hogy nem is tartozom ide. Üvöltött rólam, hogy messziről jövök, egy teljesen másik világból, még neked se volt fogalmad, honnan, nem ismerted azt a mélységet, a te anyád nem gürcölt a gyárban, apádat nem százalékolták le, és az iskolát sem kellett otthagynod, mert nem volt szükséged arra, hogy dolgozz. Valahol mélyen, legbelül gyűlöltelek a sorsodért, utáltam az életet, felfordult a gyomrom a páva nőktől, akik azt hitték, hogy a gyémánt a férfi szerelmének záloga, nem bírtam velük csevegni, nem tudtam bájos lenni aznap, azt se tudtam, hogy kell megfogni a villát.

A többi nő alig evett, mert nem illett falni, de nálunk, odahaza senki sem finomkodott az asztalnál, mi addig nem állhattunk fel, míg el nem fogyott minden, mert soha nem dobtunk ki ételt, itt meg folyt a pazarlás. És tudtam, ha nem lennék szép, akkor itt sem lennék, nem figyeltél volna fel rám, véletlenül... persze nincsenek véletlenek, a mi találkozásunk sorszerű volt, de ilyenkor, amikor estélyre kellett menni, kicsit sem hasonlítottál arra a férfira, aki otthon voltál.

Ültem az asztalnál, körülöttem hangos bájcsevej, dobolt a zene, forgott a terem körbe-körbe, minden megtelt ismeretlen, drága parfümök illatával, mellettem éppen osztrigát kínáltak jégágyról, undorodtam tőle. Egy nő előttem a rúzsos ajkai között tüntette el a sikamlós, élő állatot, aztán rám nézett és nevetett, majd megkérdezte: Mi van, nem szereted? Ha ide akarsz tartozni, zabálj osztrigát! A sok festék alatt egy pillanatra feltűnt a nő valódi arca, ő se tartozott ide, a hanglejtéséből tudtam, máshonnan származik, csak kitanulta az urakat, pontosan ismerte a szokásaikat, és olyan büszkén hordta a tollakat, hogy senki nem szúrta volna ki, honnan való. Nekem is csak egy pillanatra nyílt meg, őszintén kibukott belőle, mert megismert.

Felismerte a titkomat, hogy fulladozom, hogy undorodom, hogy mindjárt hányok, és segíteni akart azzal, hogy megmutatta, nem vagyok egyedül, itt majdnem mindenki játszik, még az urak sem annyira urak, mint amennyire mutatják.

Te észre se vettél semmit mindebből, nem láttad a rosszullétem, ha a ruhádra okádok, akkor sem veszed észre, mennyire vacakul vagyok. Néztelek távolról, mert akkor már messze voltál, éreztem, nem érlek el, olyan magasan vagy, oda nem tudok felnyúlni, mint régen a spájzban, ha mamika legfölülre tette a tepsit, hogy ne együk meg egyszerre a lekváros-rácsost, te is annyira elérhetetlen voltál, és ha egyszerre habzsollak fel, megfekszed a gyomrom, mert annyira tömény ez az egész, annyira édes, gazdag, illatos és minőségi, hogy kilököm magamból, mert az én gyomrom nem ehhez van szokva. Nem bírlak befogadni magamba, idegen vagy a testemnek, ellenkezik mindenem, látod, még a piros foltot sem vetted észre a drága ajándékod alatt...

Szentesi Éva

Fotó: flickr.com