-

A babakocsit a legjobb barátnőmtől kaptam. A legmenőbb darab volt a maga idejében, egy sötétkék vázon álló igen szép darab, kockás huzattal. Mire az én Milánom megszületett az ő három gyereke már kinőtte a kocsit, és nem volt túl nagy igénybevételnek kitéve a kertes házban lakó családban. Így amikor hozzám került, egy tökéletes állapotú, kifogástalan babakocsim lett. Amit még nagy hassal és őrületes büszkeséggel vettem át, majd a szülésig hátralévő időszakban csodálattal nézegettem. Amikor nem volt otthon a kisfiam édesapja, kinyitottam, és az előszobában tologattam. Igyekeztem elhinni, hogy nemsokára egy igazi, élő kisbaba fekszik majd benne, az én kicsi Milánom. A fiam aztán megszületett, és éppen egyhetes volt, amikor eljött a pillanat, hogy végre belefektethettem.

Társ a gyászban

Onnantól minden nap róttam vele az utcákat, és az első hónap ingadozó kedélyállapotában a legnagyobb segítségem volt; szó szerint támaszkodhattam rá, amikor sírnom kellett, és tolhattam monoton módon, míg jobb kedvre nem derültem. Szegény kocsi elbírta a rosszat, jót, amiből mind kijutott nekem azokban az években. Még csak háromhetes volt Milu, amikor egy séta közben kaptam a telefont, hogy meghalt a nagymamám, a babakocsi pedig hűségesen ott volt velem, hazatoltuk egymást. Ugyanez történt, amikor egy nyárral később a kisfiam apai nagypapája nem jött többé haza a kórházból, akkor is séta közben ért a hír.

Tudom, sokkoló, de nekünk ez jutott, nem volt még másfél éves a kisfiam, amikor édesapám is meghalt. Kiadtuk a városi lakásunkat, és édesanyámhoz költöztünk a gyönyörű, Budapest melletti faluba, szüleim vadonatúj – és mamám számára túl nagy – házába. Hiába gyászoltunk, nem sírhattunk, és nem is sírtunk egész nap egy pici kisfiú mellett. Mindig jó ötlet járni egyet, ha van hozzá egy kutya vagy egy babakocsi, máris plusz értelmet nyer a séta. Így hát órákat sétáltunk a faluban a babakocsival és Milánnal, volt, hogy nagyokat nevettünk, volt, hogy sírtunk, emlékeztünk, tervezgettünk, és arról álmodoztunk, milyen is lesz az, amikor Milán folyékonyan beszélni kezd.

„Babajocsi" minden mókában benne van

Szerencsére nem kellett sokáig várnunk, rám ütött a gyerek, én ugyanis még járni sem tudtam, de már fektemben is beszéltem. (Oké, Kriszta, tudom, hogy azóta sem hagytam abba...) Milán azért nem tudott ebben lekörözni, de nagyon hamar volt szava mindenre, és nem csoda, hogy a sokat használt járgányunk egy pillanat alatt „babajocsi" név alatt kezdett el futni a családban. A futás amúgy is az életem része, szóval jött velem Milán is a cseppet sem erre tervezett „babajocsiban". Vele jártam a városba, húztam, vontam... villamosról le, buszra fel, felüljárókon, aluljárókon keresztül, kasul. „Babajocsi" nem maradhatott ki a minden gyerek számára kötelező babakori fejre esésből sem, belőle zuhant ki Milán egy alkalommal fejjel a padlóra, amikor nem voltam eléggé résen. Az újszerű, megkímélt állapotú gyereket jól felavattuk…

Egy nyugdíjazás története

Vannak gyerekek, akik nem ülnek meg a babakocsiban, és amint lehet, menni akarnak. Az én fiamat nem ebből a fából faragták, ő imádott ücsörögni és menet közben szemlélődni. Már majdnem óvodás volt, amikor végre elhagytuk a babakocsizást és „babajocsi" bekerült a garázs egyik sarkába. Innentől pedig minden lomtalanításkor rágta a fülemet anyám, hogy tegyük már ki azt a kocsit, csak a helyet foglalja. Eladni, ajándékozni már nem lehetett, ha még jól is működött, de azért már túl volt a fénykorán. Ötéves volt a fiam, amikor egy napon a többi kidobandóval együtt eldöntöttük, megválunk „babajocsitól". Nagy nevetgélések közepette felpakoltuk „babajocsit", alulra a lomok, az ülésre a babakocsizáshoz túl nagy méretű gyerek. A sarkon kiszállt, kipakoltunk... és sorsára hagytuk életünk egy elmúlt kis darabját. Ötven méter a sarok a kaputól, hamar visszaértünk. Ott aztán egymásra néztünk, és szótlanul futottunk vissza lélekszakadva „babajocsiért". Sírva-nevetve toltuk vissza, anyám csak a fejét csóválta, nem vagytok ti normálisak, de közben ő is könnyezett.

Utószó

Egy évvel később, amikor a fiam nem volt otthon, összecsukva a hónom alatt ismét kivittem „babajocsit" a sarokra. Mentem a dolgomra, intéztem valamit a faluban, talán félóra volt az egész. Visszaérve láttam, minden érintetlen volt a sarkon a nagy kupacban, egyvalami azonban hiányzott. „Babajocsit" azonnal elvitték. Úgy hiszem, vannak emberek és dolgok, akik és amelyek szolgálatra születtek.

„Babajocsi" talán ma is rója az utcát, tolják őt sírva... nevetve.

Kárpáti Judit

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Demetrio Zimino