Nem vagyok a szemet szemért-elv híve. Mondhatjuk úgy is, hogy címeres balekként élek, mert ha megdobnak kővel, legtöbbször kenyérrel dobom vissza, vagy azzal sem. Nem tudok konfrontálódni; ha durvul a helyzet, a pasim veszi át ezt a kényelmetlen feladatot, és ez több szempontból is problémás. Egyrészt túl nagy terhet rovok rá ezzel, másrészt sokan, akiket valószínűleg a farkasok neveltek, mint Bye Alex kedvesét, simán átgyalogolnak rajtam, ha egyedül vagyok. Vagy átgurulnak, ahogy mostanában bosszantóan sokszor.

Nem, nem a kerekesszékesekről vagy a biciklisekről beszélek, hanem a babakocsis anyukákról. Azokról, akik úgy tolják át a szandálos lábamon a kocsit, benne a már rég nem háromkilós deddel, mintha konkrétan láthatatlan lennék. Most pedig, a félreértések elkerülése végett leírom, kiknek nem szól ez a cikk: azoknak a mamáknak, akik bármilyen okból elvesztik az irányítást a babakocsi felett. Toltam már én is ilyen nehéz, ormótlan cuccot, és jól tudom, mennyire csikorogva veszi be a fordulókat, mekkora gyötrelem vele közlekedni a buszon, villamoson, metrón, főleg, mert kevés helyen megoldott az akadálymentesség. Nem vagyok sem hülye, sem érzéketlen, elsőként ugrom oda a buszajtóban küszködő anyukához, hogy segítsek feltornászni a kocsit, ha már a sofőröknek eszükbe sem jut, és más helyzetekben is segítek, ha tudok, és ha elfogadják. Viszont szeretnék kérni valamit cserébe, tényleg csak egyetlen dolgot: ha én figyelek, figyeljenek oda mások is.

Azok a nők, akik a fenti esetekben járdának nézték a lábfejemet, rám sem pillantottak, miközben átgurították rajtam a kocsit.

Semmi „bocs”, vagy „jaj, nem láttalak”, beszéltek tovább a mellettük baktatóhoz vagy a telefonba. Én, a kis balek pedig ott maradtam kukán, hiszen egy babakocsis anyuka fejét mégse ordíthatom le, mert rögtön rám sütik, hogy anya- és gyerekgyűlölő vagyok. Úgyhogy igazán nem ágálni akarok, csak szépen kérem, figyeljünk oda egymásra, ha gyerekkel van valaki, ha nem. Mert bár nincs gyerekem, én is lehetek fáradt, történhetnek velem rossz dolgok, lehet iszonyúan nehéz időszakom, és ilyenkor baromira nem hiányzik, hogy még levegőnek is nézzenek. Kis dolognak tűnhet, fölösleges hisztinek, de ha átéltétek valaha, hogy egy szar nap után beleesik az utolsó csepp abba a bizonyos pohárba, tudjátok, mire gondolok. Ez gyakran tényleg csak figyelem kérdése, mert érdekes módon azok az anyukák, akik alapvetően odafigyelnek másokra, és nem gondolják, hogy a babakocsi miatt rögtön mindenkinek félre kell ugrania az útjukból, elnézést kérnek, ha ilyesmi történik, és akkor együtt röhögünk azon, hogy én elbambultam, ő meg ügyetlen volt, vagy nem tudta máshogy megoldani. A tömegközlekedés útvesztőjében mindannyian egyenlők vagyunk, legalábbis annak kéne lennünk, gyerekkel, kerekesszékkel, bottal vagy anélkül. Épp elég szomorú, hogy ehhez nincsenek meg a technikai feltételek – igen, BKK, rátok gondolok –, tök fölösleges még a velem utazót is félrelökni, átgurulni rajta, rálépni, kizárólag valamiféle vélt felsőbbrendűség miatt, hiszen valljuk be, ritkán múlnak életek azon, ki jut fel hamarabb a buszra. Amúgy nyugodtan lehetne egy hasonló cikket írni a nyugdíjasokról is, ha nem félteném az életem, de ezt a sztorit azért muszáj megosztanom veletek: egy alkalommal, jó tíz évvel ezelőtt, az első hajnali villamossal mentem haza.

Tél volt, mínusz tíz fok, egyedül ültem a villamoson, majd egyszer csak felszállt egy néni, odatotyogott hozzám, és így szólt: „Elnézést, kisasszony, átadná a helyét, ha megkérem?”.

Elég hülye képet vághattam, mert magyarázólag hozzátette: „Tudja, én nagyon könnyen felfázom, és maga már olyan jól előmelegítette ezt az ülést”. Na, mit tesz ilyenkor egy öntudatos ember? És mit gondoltok, mit tettem én? (Igen. Pontosan azt.)

A lényeg, hogy tekintettel a magamfajta balekokra, kérlek titeket, figyeljünk oda egymásra, mert nem mindenki Katniss Everdeen Az éhezők viadalá-ból, aki babakocsis anyukán és százéves nénin egyaránt áttrappolna a túlélésért. Én inkább az ajkamba harapva szégyellem magam a másik ember helyett is. És tudjátok, mit? Nem bánom, mert így legalább az a cinkos mosoly és kis szemforgatás is az enyém, amit a többi utastárssal váltunk ilyenkor. Meg az olyan halk mondatok, amilyet egy fiatal lány vakkantott oda egy céltudatosan babakocsi-rallyzó anyukának a múltkor a négyes-hatoson: „Úgy látom, zavarunk. Leszálljunk?”.

Kalapos Éva Veronika

Kép: Flickr