-

Őrületes tériszonyom van, ennek köszönhetem, hogy érdekes párbeszédet hallgathattam végig a galyatetői kilátó lábánál. A családom a magasban, én meg egy padon ücsörögve vártam őket a szélben, amikor megjelent egy férfi három gyerekkel. A kilátót nemrég modernizálták, forgókaros beléptetőrendszert építettek. Ha bedobjuk az aprópénzt, elfordul a kar. A férfi és a gyerekek is hamar kapcsoltak; a kilátás nincs ingyen, fizetni kell, hogy bejussanak. A férfit azonban nem olyan fából faragták: „Gyerekek, egyenként, sorban, tessék alul átbújni! Nem én leszek az a hülye, aki fizet, ha így is fel lehet menni…”

Közben az enyémek leértek. Én persze nem bírtam ki, hogy hangot ne adjak a felháborodásomnak, úgy, hogy lehetőleg a férfi is hallja. Eszembe jutott matematikus ismerősöm mondása, miszerint: „Itt mindenki annyit lop, amennyihez hozzáfér.”

Ők most a kilátó belépőjegyének árához fértek hozzá.

De vajon miért akarna egyébként lopni, ha simán kifizethetné a belépőjegy árát? Vagy volt rá pénze, és tényleg ennyire nem érdekli, hogy mostantól ezek a gyerekek egyből arra gondolnak majd, hogy fizetés helyett egyszerűbb lesz bemászni, ha meglátnak egy forgókaros beléptetőt?

Felötlöttek azok az idők, amikor a fiam egészen kicsi volt, és életemben nem gyalogoltam annyit, – azóta sem voltam olyan jó formában – mint a babakocsival, mert nagyon sokat számított az egy jegy ára is. Amikor pedig mégis muszáj volt utazni, a lyukasztó mellé álltam, hogy csak akkor lyukasszak, ha tényleg jön az ellenőr. Ami azt illeti, én a villamosjegy árát spóroltam meg ezzel. Ez a kényszer szülte lopás tipikus esete. (És nagy szerencse, hogy egy csecsemő ilyesmit még nem tud utánozni.)

Az is jól példázza az öntudatlan lopást, amikor az állami óvodában az óvónők hosszú listákon sorolták, mit vigyünk be. (Egyébként a fenntartó helyett.) Például havonta több csomag A/4-es nyomtatópapírt. A szülőin pedig sorban jelentkeztek a szorgalmas anyukák, akikről pontosan lehetett tudni, melyik nagyvállalat, melyik osztályán férnek hozzá a papírhoz.

Ha valaki gyakran utazik távolsági buszokon, nem lehet ismeretlen számára a jelenség; felszáll a nyugdíjas korú utas, aki még nem érte el az ingyenesség korhatárát, és lepecsételős szelvényekkel közlekedik, majd megszólal: „Kicsit kérek!” Igen, ez egy általánosan bevett kifejezés és gyakorlat, ami azt jelenti egyik részről, hogy nem, nem veszem elő a pecsételős szelvényemet, másik részről meg azt, hogy igen, igen tudom, száz forint lesz aranyos, zsebbe.

Akármennyire is felháborítónak tartom, ha egy családapa arra tanítja a gyerekeit, hogy az a hülye, aki kifizeti a belépőjegyet, mégsem lehetek annyira kritikátlan, hogy ne vegyem észre: korántsem egyértelműek a gondolataim e tekintetben, és nem elég, hogy a gyerekkorunk szelleme, de a mai korszellem is megteszi a hatását. Mert nemcsak arról van szó, hogy ha az én fejemben szárba szökken egy trükkös gondolat, abból nem biztos, hogy tett lesz. Hanem arról, hogy másokról is megfordulnak a fejemben különböző gondolatok. Az ő trükkjeikről, hozzáféréseikről. Hogy az egy általános téma, ki, honnan, mikor és mennyihez „fér hozzá”.

Kit és mi kényszerít arra, hogy valamiért ne fizessen, de az adott dolog előnyét mégis élvezze? Mi van azokkal, akiket semmi nem kényszerít, de nehogy már ők legyenek azok a hülyék, akik nem élnek a hozzáférésükkel?

Akárhogy is igyekszem, konklúzió az aztán egyáltalán nincs. Lehetne az, amit egyébként én is gondolok, hogy a gyerek a példából tanul, és leginkább a szüleit másolja, ezért egyszerű a dolgunk, legyünk mi magunk becsületesek, így majd ő is az lesz. De sajnos máshol is sok rossz példát lát... Míg ezen töprengek, megjelenik legtöbb történetem főszereplője, akivel együtt loptunk anno villamosjegyet, a fiam. (Na, jó, ő ingyen utazhatott, így legfeljebb a cinkosom volt.)

Térül, fordul, hozza a rajzait. Egy egész sor cetlit, kör alakú kicsiket, téglalap alakú nagyobbakat. „Nézd, mami, nagyival péntek este pénzt hamisítottunk. Gondoltam, neked is adok belőle.”

Kárpáti Judit