–

Visszhangoznak a lépteim a folyosón.

Az orromban fertőtlenítő és áporodottság szaga keveredik. A szívem egyre hevesebben zakatol, ahogy közeledem a nyolcas szoba felé. A torkomban dagad a gombóc. Nem sírhatok. Egy férfi nem sír. Csak otthon, ha senki nem látja. De akkor minden erejével.

Most viszont, mielőtt bemennék a feleségemhez, előtte befordulok a mosdóba. Nem akarom, hogy gyengének lássanak. A tükörbe nézve megijedek magamtól. Soha nem voltam még ennyire szétesve. Úgy érzem, tonnányi súly ül a vállamon. A szemem hat hónappal ezelőtt még a boldogságtól könnyezett. Sári boldogan újságolta, hogy kisbabánk lesz. Azt hiszem, még az esküvőnkön sem éreztem olyan földöntúli boldogságot, mint azon a napon, amikor kiderült: apa leszek.

Az élet viszont máshogy alakította kettőnk, vagyis hármunk sorsát. A harmadik hónapban terhességi cukorbetegséget állapítottak meg a feleségemnél.

Megijedtünk, de megnyugtattak minket: ez gyakran előfordul, így egy előírt, szigorú diétával megúsztuk. Nemsokára kiderült, hogy kisfiunk születik. Boldog voltam, de mellette persze nagyon aggódtam is értük.

Sokat vitáztunk a nevek kapcsán, aztán megegyeztünk a Nimródban, ami mindkettőnknek nagyon tetszett.

Ettől kezdve már csak arra vártunk, hogy megérkezzen közénk. Ahogy nőtt, úgy okozott egyre erőteljesebb hátfájdalmakat az anyukájának, de azt olvastuk, ez természetes. Sokat masszíroztam Sárit, és azt kívántam, bárcsak átruházható lenne a fájdalom, mert akkor magamra vállalnám az összes kellemetlenséget. Igyekeztem mindig a kedvében járni, hogy jobb legyen neki, de sajnos ez sem segített. Fokozatosan minden csak rosszabb lett.

A hetedik hónap környékén derült égből villámcsapásként kellett mentőt hívnom hozzá. Besárgult, alig volt ereje, sokat hányt, és a hátfájása sem múlt el. Nimród születéséig kórházban kellett maradnia. Az orvosok elkezdték kutatni az okát, mi válthatja ki a sárgaságot a feleségemnél. Eleinte nem tudták megállapítani, de a vérvétel és az elvégzett vizsgálatok azt mutatták, hogy a Sárinak nyirokmirigyrákja van, és a tumor áttétet képzett a májára.

A kisfiam is veszélyeztetve volt, így a huszonhetedik héten sürgősségi császárral született meg. Bár a színe kékes volt, de felsírt. Még a kezembe sem foghattam, azonnal inkubátorba tették. Ez két napja volt.

Ma reggel kilenckor a kisfiunk itt hagyott bennünket.

Sárinak nem merem elmondani. Már kérdezte tőlem, hogy minden rendben van-e. Annyi ereje sincs, hogy ezt egy levegővétellel megkérdezze.

A takony és a nyál egybefolyik a torkomban. Nem tudom abbahagyni a sírást. Azt hittem, az összes könny kijött már belőlem, de a felismerés, hogy a gyerekem meghalt, a feleségemnek meg legjobb esetben is két hónapja van hátra, teljesen összetör.

Tavaly nyáron volt az esküvőnk. A nászutunkon döntöttük el, hogy minél hamarabb családot szeretnénk. Nimród nem sokáig váratott minket. Az életünket tündérmeseként éltük meg. Most november van. A két legfontosabb ember közül az egyik lelke már örökre elment, a másiké meg ki tudja, mikor hagyja el a testét.

Minden erőmet összeszedem, és besétálok Sári szobájába.

Odaülök mellé, megsimogatom a kezét, megpuszilom a homlokát. A szeme csukva, halkan kérdezi, hogy van a fiunk. Elsírom magam. Egy szó sem jön ki a számon. Mellé fekszem, és együtt zokogunk.

A karácsonyt és a szilvesztert az onkológián töltöm.

Képtelen vagyok egyedül hagyni Sárit. Az állapota egyre rosszabb, a tumor napról napra nagyobb a májában, az egészséges sejtjeit pedig kegyetlenül felzabálja.

A kemoterápia szóba sem jöhet. Sári nem eszik és nem iszik semmit, az infúzió tartja életben. Január utolsó napjait írjuk. Érzem, hogy ma lehetek vele utoljára.

Az arcát simogatom. Megfogja a kezem, a száját szóra nyitja, de nem tud beszélni. Talán azt tátogja, hogy szeretlek, de nem tudja végigmondani. 

A kisfiunkkal együtt temetjük el.
 

 
Horváth Flóra