–

16 éve irányította az országunkat ugyanaz az ember – vagyis 13 éves korom óta ugyanazt a személyt neveztem én is miniszterelnöknek. 13 éves korom óta néztem ugyanannak a vezetőnek és szövetségeseinek az arcát, hallgattam a mondanivalójukat, és viseltem a döntéseik következményeit. Bár az idők folyamán történt némi mozgás a holdudvarban, voltak, akiket kispadra ültettek, a miniszterelnök azonban az elmúlt közel két évtizedben végig ugyanaz az ember maradt.

Amikor először felmerült bennem ennek a cikknek az ötlete egy szerkesztőségi megbeszélésen, egyből egy metafora jutott az eszembe. Egy fiktív rokon képe jelent meg a lelki szemeim előtt. Azé a rokoné, akinek a neve akkor is szóba kerül a családi összejöveteleken – legyen az keresztelő vagy születésnap –, ha történetesen nincs is ott. Akivel senki nem marad szívesen kettesben, 

akinek mindenről van véleménye – kivéve a nőket érintő ügyeket –, aki csak akkor szeret és támogat, ha úgy éled az életed, és olyasvalakit választasz társadnak, ahogyan azt ő helyénvalónak tartja. Különben nem jár sem szeretet, és a zsebedbe sem kerül egyhamar semmi – legfeljebb egy iránytű, ami megmutatja, merre van az ajtó.

Ő az, aki elvárja, hogy a kebledre öleld, és mosollyal fogadd, miközben hol burkoltan, hol explicit módon beszólogat neked, és folyamatosan összeesküvés-elméletekkel traktálja a famíliát. Ő az, aki úgy dobálózik a háború és béke szavakkal, mint a gyerekek a Balaton fenekéről kikapart iszappal.