-

Kifelé olyan, mintha a süketek beszélgetése zajlana

Egymásnak háttal és bekötött szemmel, hogy még a szájról olvasásnak se adhassanak esélyt. A lakosság hozzáfűz. Keverednek az észérvek az érzelmekkel, a tények a véleményekkel. Az érintettek közül ki-ki vérmérséklete szerint nyilatkozik, csúsztat, elhitet(ne), miközben ő maga is tudja, hogy hazudik.

Nincs jó meg rossz oldal. A helyzet nem egyértelmű, rotyog a fekália.

Mindennapjaink részévé vált a két táborba tartozás, bármi legyen is a téma, nincs konszenzus, és nincs igazság. Van viszont helyette káosz, és vannak szép számmal olyanok, akik a rövidebbet húzzák. Ebben a konkrét ügyben például az utasok.

A hivatalos álláspont szerint nem működtek együtt. Ezért mennek. Ők meg azt mondják, velük nem tárgyaltak. Ezért mennek.

Taxik, unter uns...

Számtalan felháborító esetről tudunk a taxikkal kapcsolatban. Külföldön is legendás a magyar taxizás ára, a lehúzások, a városnéző körutazás a szomszéd utcába, a viteldíjat növelő trükközések. Jól ismerjük az érdektelenséget, amikor nem veszi fel a központ zuhogó esőben a telefont, nem áll meg éjszaka a sofőr. Ismerjük a suttyóságot, amikor nem segít rakodni a bőröndöket még egy nőnek sem, pöffeszkedve cigarettázik a volán mögött, és eláraszt füsttel, na meg az életfilozófiájával.

Az irritáló viselkedést, ahogyan utast akarnak fogni a repülőtéren, nincs bennük tartás, tisztelet, megalázó és szégyenletes a többnyelvű hangosbemondó meg a taxikat elosztó bódé puszta létezése is – utasnak és tisztességes sofőrnek egyaránt. Tudjuk, hogyan közlekednek az utakon, az életben be nem engednének maguk elé, és csak akkor sétakocsikáznak, ha bent ül az utas, hogy teljen az idő.

Évtizedek óta dúl a harc, aztán ha kifröccsen a kondér tartalma, blokád alá veszik a várost. Kezdetét veszi a sorsuk alakulásában teljesen ártatlan emberek feltartása, és a konkurencia verbális, valamint tettleges vegzálása. Közben pedig csodálkoznak, hogy vajon miért is nem közkedveltek... Igazán örömteli, hogy nagyszerű az érdekérvényesítő képességük, miközben a zsarolásnak és a kényszerítésnek nem túl jó az üzenete. Pláne, ha mindezt a törvényalkotással szemben tehetik meg.

Más lenne az optikája ennek is, ha például ugyanezt az összefogást a gyermekéhezés megszüntetéséért, az egészségügyért, a családon belüli erőszak elleni törvényért, a pedagógusokért és az iskolákért, az állatkínzás méltó megbüntetéséért hoznák létre. Vagy éppen a korrupció ellen.

Mindjárt megfordulna a közvélemény, és szótlanul sétálna a polgár a munkahelye felé.

Persze hallani kedvezőbb tapasztalatokról is, mert nem mindenki egyforma, és igen, csúnya dolog az általánosítás. De élek a gyanúval, hogy ez lehet a ritkább... még akkor is, ha tudjuk, hogy a jó hír csendesebb, lassúbb szárnyú madár, és nem is ugyanolyan érdekes.

Divattervezőként híve vagyok mindennek...

...ami friss színeket hoz a palettára, mert meggyőződésem, hogy semmi nem unalmasabb, mint a tegnapi divat. A vízöntő jegyében születtem, rámozdulok mindenre, ami izgalmas és formabontó, mert felpezsdít az ismeretlen. Nem vagyok versenyellenes, mert bár nem imádom, hogy örökké a topon kell lenni – hiszik, vagy sem, alapvetően kényelemszerető, és lustulásra hajlamos vagyok –, de a sok évtizedes cégtulajdonosi múlt hozzászoktatott, hogy a dobogós helyezésekért megtett erőfeszítésektől gyakran folyik az ember hátán az izzadság.

Szeretek jól élni, amire apám azt mondta, hogy ehhez a zárhoz én magam vagyok a kulcs. Így mamahotel és apanázs híján nem maradt más lehetőség számomra, mint a kemény munka.

Van két kezem, és van hozzá eszem, becsületes nevelést kaptam a szüleimtől, ezért az ügyeskedést megvetem, méltatlannak tartom magamhoz. Elismerem ugyanakkor, hogy mindenkinek szíve joga ezek ellenkezőjét érezni.

Én drukkolok a startupoknak. Általában...

Pontosabban azoknak, amelyekben a „munka”, mint klasszikus közgazdaságtani kategória jelenik meg. Elismerem az innovatív ötletek nélkülözhetetlenségét is. Nekem a talpraesett szellemiség önmagában nem elegendő, teremtésre is szükségem van. Így számomra mindig van valami vérlázító abban, amikor valaki egy fineszes húzással, jobbról előzve jut olyan előnyhöz, amiért nem megdolgoznia kellett, hanem a „munkája” mindössze egy jó pillanatban megtett ügyes, vagy méginkább ügyeskedő lépés volt. Sajnálom, de ezt éreztem, amikor először hallottam az Uberről. Nem szeretném az ügyes lépés és a találékonyság fontosságát alábecsülni, és reméltem, hogy a pénzügyi érzék mellé bizonyos morális érzék is társul majd. Tapasztalatból tudom, hogy a kettő nem zárja ki egymást, noha ez utóbbi erényért nem sok kenyeret adnak manapság a boltokban.

Ma a pénz a legfontosabb, erről esik mindig a legtöbb szó, szegény föníciaiak állandóan csuklanak is holtukban. A fiatalok kifogyhatatlanok a könnyű pénzszerzési módszerekkel kapcsolatban.

Végül is igazuk van, miért kellene megszakadni, ha egyszer a technikai fejlődés tálcán kínálja a lehetőségeket, és minden bizonnyal bolondok is lennének ezt nem kihasználni, hiszen jogukban áll.

Az Uber rendszere összehozza az utast az éppen a környéken tartózkodó regisztrált autóssal, aki némi pénzbeli ellenszolgáltatásért célba juttatja az illetőt. Csalni nem lehet. Bankkártyával kell fizetni, ennek nyoma van, az áfás számla pedig a fuvart követő órában landol az illető e-mail fiókjában, és a sofőr számláján jóváírnak egy részt az utas által átutalt összegből. A cég lekönyveli, befizeti a vonatkozó kötelezettségeit, és – mint kiderült – a sajtóból, többet is, mint egyes taxis társaságok.

Bár minden összehasonlítás sántít, ha felületes

Azt nem tudhattuk meg, hogy az összevetett cégeknél mennyi a sofőrök létszáma és a lebonyolított fuvarok mennyisége, tehát ismét egy lehetőség egy kis idegborzolásra mindkét oldalról. Akkor a fentiek ismeretében szeretném tudni, hogy mi volt a baj? Mit kellett volna még tenniük? Sárgára festeni a privát autókat? Vagy drosztokat venni a fővárostól? Meg diszpécsereket alkalmazni, társaságokba tömörülni, hogy a tömörülést kitaláló is meg tudjon élni valahogy az utasok pénzéből? Mindezt mégis minek, ha ott van az Internet?

A zsírosodó társaságvezetők pedig miért nem fejlesztettek egy hasonló Internetes applikációt a sárga taxik részére, amivel költséghatékonyabbá tehették volna a működésüket? Hiszen a fiatalos Uber lehetne akár követendő példa is a szállítmányozási törzsfejlődés útján.

A taxiknál jó dolog, hogy műszaki előírások és pályaalkalmassági vizsgálatok tömkelegének kell eleget tenni, ami pénzbe kerül, de jelenthet egyfajta biztonságot, miközben tudjuk, hogy léteznek az „okos” megoldások is. A vizsgáztatás gyakorlatát az Ubernek is követnie kellett volna, mert az új autó nem biztos, hogy jó autó, és ha bárki arra gondol, hogy a gyermeke ül egy idegen mellett, egy akár ellenőrizetlen állapotú autóban, rögtön érteni fogja, miről beszélek. Az olcsóság később sokkal drágábbnak bizonyulhat.

Naivitás azt gondolni, hogy a történet szereplői – akár a legfelsőbb szintig – ha igazán akarják, meg tudták volna oldani a helyzetet hatalmi gőg és egyéni érdekvezéreltség nélkül az utasok javára, akikért elvileg vannak? Botorság azt hinni, hogy egy egészséges, biztonságosan szállító konkurencia is kialakulhatott volna?

De a volna, az azt jelenti, hogy nincsen. Az Uber kivonul. A sárga taxi marad, és fejlődés helyett próbálja diktálni a feltételeket. A vesztesek pedig az utasok lesznek.

Mert ahogy immár az életünk számos területén megszokhattuk, ebben sem lesz alternatívánk.

Náray Tamás

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/ Eugene Chystiakov

-