Mondom ezt én, akinek egyébként otthon is nagyon jó volt parasportolónak lenni. Már 2000-ben, a sydney-i Paralimpia után is rengeteg szeretet és elismerést kaptam, Athén után (ahol az egyetlen magyar aranyérmet nyertem) pedig ez megsokszorozódott.

Még a sajtó is beszámolt az eredményeimről. Bár nem tudom, ebben mennyire játszott közre az, hogy nem kellett egyetlen stúdiót sem átalakítani a kedvemért, vagy markos legényeket megkérni, hogy cipeljenek be egy-egy adás felvételére.

Nekem akkoriban, amikor még csak készültem életem nagy versenyeire, nem jelentett nehézséget eljutni egy sportlétesítményig, akár tömegközlekedéssel is, vagy bejutni egy uszodába, használni az öltözőt és a mellékhelyiséget. Az egyetlen megoldandó feladat az volt, hogy ne kelljen egyszerre cipelnem az úszó cuccomat és az iskolatáskámat, így anyukám minden reggel lejött az uszodához edzés után, és táskát cseréltünk.

Szerencsés vagyok, mert volt választási lehetőségem. Nem úgy kellett eldöntenem, hogy milyen sportágat űzzek, hogy mi az, amihez egyáltalán hozzá tudok jutni,

hanem az alapján dönthettem, hogy hol érzem jól magam, hol ér sikerélmény, hol vesznek körül olyan emberek, akik inspirálnak, akik jó hatással vannak a fejlődésemre, mind emberileg, mind fizikailag.

Kerekesszékesként nem valószínű, hogy egy vidéki uszoda medencéjében építgettem volna a karrieremet, ahogy az sem, hogy ott lettem volna a kerekesszékes maraton világbajnoki rajtjánál. Komoly infrastrukturális akadályba ütközött volna a kibontakozó sportpályafutásom.

Biztosan tudom, hogy vannak olyan tehetséges, elszánt, kitartással és akaraterővel rendelkező kerekesszékes emberek, akiknek ha megadatott volna az élsport lehetősége, akkor Barnabás nekik drukkolt volna most a London maratonon. Magyar induló sajnos mégsem volt a kerekesszékesek között. De azért Barnusnak nem kellett nagyon szomorkodnia, mert az Ezüsthegyi Kabóca néven ismert látássérült sportolónak, Orbán Csabának szoríthattunk. Nem is hiába! A tizenötödik helyen végzett, méghozzá három órán belüli idővel!

Ahogy a „normális” sportban, itt is szintet kell teljesíteni a világbajnoki részvételhez. Méghozzá nagyon komoly szintidőket. Ahhoz tehát, hogy valaki kivívja magának a részvételi jogot, képzett edző(k) által felépített és végigkísért felkészülésen kell átmenni, kvalifikációs versenyekre utazni, nem mellesleg egy olyan speciális sporteszközzel kell rendelkezni (ez az úgynevezett handbike), amellyel teljesíteni lehet egy ilyen távot. A kórházi kerekesszék nem igazán alkalmas arra, hogy két óra alatt letekerjék vele a maratont.

Kezdjem el sorolni, melyikkel hogy állunk Magyarországon?

Nem véletlen, hogy a rajtlistáról hiányzott a magyar zászló, viszont tele volt amerikai, brit, spanyol indulókkal. Ezekben az országokban nem úri huncutság egy fogyatékkal élő ember számára a sport. Gyerekkoruktól kezdve sportolnak, választhatnak sportágat, és azt is eldönthetik, hogy azt milyen szinten akarják űzni. Megvan a lehetőség a szabadidősportra és az élsportra is. Aki pedig eljut az élsportig, annak ott a helye a BBC közvetítésben, ahol a riporterek, felkészültek, parasportban jártasak, és nem jönnek zavarba a szóhasználat miatt, vagy attól, hogy percekig kell beszélniük egy kerekesszékes sportolóról.

Ahol a nézők számára természetes látvány a sporteseményen a sérült sportoló, és ugyanúgy drukkolnak neki, mint a „két lábon járó” sztároknak, ha nem egy kicsivel jobban.

Sikeres sportolóknak kijáró tisztelet és figyelem övezi a parasportolókat, nem pedig sajnálat és bizonytalanság azzal kapcsolatban, hogy mennyire komoly az ő teljesítményük. Ez valami olyasmi, ami mindig bántott Magyarországon. A parasport kapcsán állandóan előjön a kérdés, hogy vajon milyen sportértéke van egy fogyatékos ember által elért eredménynek. Ez olyan kicsinyes és ostoba felvetés, amit elengedek a fülem mellett, és inkább a pozitív dolgokkal foglalkozom.

Nem lenne igazságos részemről, ha nem említeném meg a SUHANJ! Alapítvány és a Budapesti Sportiroda törekvését azért, hogy Magyarország is fejlődjön ezen a területen. Ezek a szervezetek nagyon sokat tesznek a szemléletformálásért, azért, hogy legyen az esély és lehessen sikerélmény. Jó látni, hogy az utcai futóversenyeken egyre több fogyatékos sportoló vesz részt, egyre többen használhatják a handbike-okat, amelyeket a SUHANJ! az adományokból vásárolt.

Ezekből az apró mozaikokból egyszer talán összeállhat egy olyan kép, amelyen egy magyar kerekesszékesnek is drukkolhatunk a London maratonon. Elég népes szurkolótábora lesz, az biztos.

Pásztory Dóri