–

Zéró összegű játszmának azokat a helyzeteket hívjuk, amikor egy adott mennyiségű dolgot kell elosztani a játékosok között, fix mennyiségű telket (mint a Monopolyban), adott számú díjat, bizonyos összegű pénzt, vagyis amikor csak a másik ember rovására lehetsz sikeres, győztes.

Tehát nem az van, hogy mindketten annyi kreditet, jó dolgot gyűjtötök, amennyit csak tudtok, hiszen végtelen mennyiség áll rendelkezésre, hanem a megadott darabszámon kell osztoznotok. Az élet a legtöbb esetben egyáltalán nem zéró összegű játszma, tehát akármit szerzel (legyen szó jó tulajdonságról, úgynevezett életeredményről vagy akár élethosszról), nem valaki mástól veszed el. 

Létezik objektív mérce?

Amikor arról írtam cikket, hogy a mai anyák milyen érzésekkel húznak vagy nem húznak bikinit a strandon, akkor merült fel a kérdés, hogy egy olyan mérhető dologban, mint a súly, létezik-e mégis szubjektív mérce. Konkrétan az volt a kérdés, hogy 

ha egy 60 kilós, szemre vékonynak kinéző nő panaszkodik arról, hogy ő kövérnek látja magát, akkor ezzel vajon burkoltan „ledagadtozza-e” a nála sokkal magasabb testtömegindexszel rendelkező társait? 

A válasz: távolról sem! Csakis saját magára, a saját testalkatát, múltját, elképzelését, traumáit figyelembe véve értékelhető ez a megjegyzés, senki más nem hízik tőle kilókat, és lesz kevésbé szép vagy kevésbé értékes. Ez az ő sztorija, az ő fájdalma, az ő ügye. És ha ő kövérnek látja magát, attól mi – mindenki más – nem leszünk másmilyenek, sem kívül, sem belül. Minden érzés érvényes, de mindenkinek csak saját magával kapcsolatban van rálátása a teljes képre (már persze, ha akar rálátni).

Szerintem nagyon kevés valóban objektíven mérhető dolog van a világban (a BMI sem az igazából), és még azok jelentős része is csak kontextusából kiragadva működik. Ami valakinek a nagy nehezen elért versenysúlya, az másnak kiindulási alap. Nekem például elég könnyűek a csontjaim, és meglehetősen alacsony vagyok, szóval a súlyom sosem volt egy nagy szám, de attól még éreztem rettenetesen magam a bőrömben ilyen szempontból, nem is teljesen alaptalanul, viszont BMI-től függetlenül. És közben sosem fordult meg a fejemben, hogy attól, hogy én hatvanvalahány kilósként bébibálnának érzem magam, megsértek valakit, aki, mondjuk, hetven- vagy nyolcvanvalahány kilós, és nem érzi magát bálnának. Sőt, inkább irigyeltem mindenkit, aki nem érzi magát bálnának. Szóval szerintem a hozzáállás, az önkép ugyanúgy a csomag része egy ilyen kérdésben, mint a számmal kifejezhető súly – viszont az nem igazán mérhető.

Bibibibííííí, én jobb vagyok!

Van egy elméletem arról, hogy miért lépünk túl nehezen ezen az 1.0-ás hozzáálláson, miszerint én csak a beszélgetőpartneremhez, XY-hoz, minden más strandra induló anyukához képest állhatok valahol ezen a számegyenesen. 

Szerintem azért gondolkozunk így, mert nagyon sok generáció gyerekkora telt a „bezzeg” bűvöletében. 

Az iskolarendszer, de a szülői hozzáállás is nagyon sok esetben az összehasonlításra épült, meg az osztályozás sem volt objektív a gyakorlatban, hiszen a legtöbbször volt egy „legjobbtanuló origó”, és mindenkit hozzá képest rangsoroltak. Az adott kort megelőzően egyáltalán nem autoriter családban nőttem fel, de még nálunk is rendre felmerült a testvérek közötti összehasonlítgatás. Ez szerintem még akkor sem jó, ha anyukánk kínosan ügyelt rá, hogy mindig, minden helyzetben elhangozzék mindenkinek az erőssége. De a hasonlítgatást akkor is megkaptuk örökségül, szerintem nagyjából mindenki, aki jelenleg felnőtt. Éppen ezért nagyon nehéz kilépni abból a körből, hogy én lehetek önmagamban valamilyen, nem csak valakihez képest. Okos vagy szép, vagy akármilyen, nem okosabb vagy szebb, mint valaki más.  

Munka közben belehalsz az unalomba? – Nem vagy lusta, csak téged is utolért a boreout

WMN Life – 2021. július 21. – KC

 

Ja, hogy az élet nem verseny?

Azt már szerintem a legtöbben tudjuk, hogy még ha magunkban meg is fogalmazzuk, akár a gyerekeinkkel, akár saját magunkkal kapcsolatban ezeket a káros mondatokat, mint „jobban lefogytam a szülés után, mint XY”/„szebben olvas, mint XY gyereke”, kimondani már nem merjük őket, maximum az összehasonlító él nélkül: „egész jól lefogytam a szülés után”/„elég szépen olvas”. Hiszen a konfrontációmentes életszemléletet is örökségül kaptuk, főleg a posztszocialista országokban nevelkedők, úgyhogy hivatalosan senkit nem szeretnénk kellemetlen helyzetbe hozni, maximum a hátuk mögött (ugye?). Eközben az összehasonlítás a fogadói oldalon is elindul, és akkor tömören szólva baszhatjuk, hiszen XY azt gondolja a második mondatnál is, hogy „most arra céloz, hogy én nem fogytam le/az én gyerekem nem olvas szépen?!” Erre elég nehéz megoldást találni, mert hiába igyekeztünk összehasonlítás nélkül mondani valamit, az összehasonlítás látatlanban ott lebeg, és ha mindenki csak magában mondja ki, attól még ugyanolyan destruktív. Na de mi a teendő, 

ne merjünk pozitívumot mondani magunkról/a gyerekünkről/akárkiről, hogy a másik ember elhallgatott érzéseit nehogy megsértsük?!

Nyilván ez sem járható út. Nekem egyébként a következő generációkban van a bizalmam, a gyerekeim szerintem évek óta folyamatosan hallhatják tőlem, hogy „az élet nem verseny”, és tényleg mindent megteszek, hogy még magamban se hasonlítgassam össze őket, sem egymással, sem másokkal (persze időnként elbukom ebben… is).

Viszont mivel versenyszellemből jó adaggal rendelkezem, tényleg imádok nyerni (nem versenyezni, csak nyerni), igyekszem nekik is megmutatni, hogy nem túl komolyan véve, játékból, kimondva, hogy ez egy versenyhelyzet, lehet legálisan győzni. Bizonyos dolgokban. Mondjuk, a memóriajátékot már egy ideje kivettem a bizonyos dolgok közül, mert mindig kikaptam. (Csak viccelek… félig.)

Ti hogy álltok a versenyhelyzetekkel és az összehasonlításokkal?

Tóth Flóra

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Klaus Vedfelt