-

Az újságok szerint ma enyhe időnek kellene lennie, de odakint az arcomba üvölt a hideg. Havas eső. Isten megint megelégelte az emberek gyarlóságát, és a nyakunkba zúdította ezt a kellemetlen csapadékot. Gyakran hiszem azt, hogy ha rossz az idő, akkor a magasságos haragszik. És mostanában amennyire szeszélyes az időjárás, eléggé kiszámíthatatlan lett az ő természete is.

Mentem a Márványon, a szép budai házak között, szomorúságos volt minden. Bámultam a lehulló csapadékot, amit azonnal magába szívott a járda, amint a földre zuhant. Nagyanyámék jutottak eszembe. Amikor még ők is éltek, másmilyen telek voltak. Akkor derékig ért a hó, éppen addig, ahol nagyanyám haja véget ért. És ahogy szántottunk lapáttal a magas hóban egy járatot a kerti kapuig, bámultam nagyanyám hajának végét, ahogy lágyan, mint egy ecset, a frissen leesett hóporhoz ér, miközben vékonyka barázdákat rajzol a tincseivel. Ástuk az utat a tyúkólhoz, hogy meg tudjuk etetni a csirkéket meg a kakasokat, és azért, hogy nehogy halálra fagyjanak szegény jószágok, hősugárzót vittünk nekik, de olyan helyre tettük, hogy a buta tyúkok ne rúgják fel.

Nagyanyám munka közben egy szót se szólt, én meg mentem utána, vártam, hátha mesél valamit, vagy csak egy mondatot elejt véletlenül, de ez nem történt meg, mama rendíthetetlen volt, soha nem fecsegett. Sokszor még a rossz időben is kint tereferéltek az utcánkban az asszonyok, de nagyanyámat egyszer se láttam kint pletykálkodni velük. Ő nem olyan volt. Nem foglalkozott mással, csak azzal, hogy a saját portája rendben legyen. Mennyire jó volna, hogy ha a mai emberek is olyanok lennének, mint az én nagymamám. Akkor nem volna ennyi hülye.

Belefeküdtem a derékig érő hóba, a pepita overallom átázott, az arcom piros lett, és a nyakamba folyt a hideg. Anyám kijött értem, hogy most már tessék bemenni, mert apa befűtött, és jó meleg van a házban, kisült az almás rétes is. Rohantam be, mint egy őrült. Faltam a süteményt, ne olyan forrón, várd meg míg kihűl, te szédült! – üvöltötte anyám a nagyszobából, épp teregetett. Apám a húgommal legóvárat épített, én meg majdnem megfulladtam a pitétől, már akkor is annyira mohó voltam. Najuka danolászott közben a konyhában, imádta a magyar nótát, azt hiszem, akkor szívtam magamba az élet szeretetét, imádott élni, akárcsak én.

Mentem a Márványon, és előttem lebegett ez a régi világ, megannyi szép emlék fonódott egybe, a ház, a magas hó, nagymama arca, Najuka hangja. Najuka hangja. Nem, nem hallom. Hiába erőlködöm, nem jut eszembe, milyen volt. Hogyan lehet elfelejteni egy hangot? Hogyan lehet elfelejteni olyasvalakinek a hangját, akit a világon a legjobban szerettem? És mama szeme? Nem emlékszem a színére...

De ők nem haltak meg!

De ők nem haltak meg!