–

Szinetár Miklós 1932-ben született, és ahogy ő fogalmaz, nem volt igazi gyerekkora, mivel mire öntudatra ébredt, már a háborút megelőző állapotok uralták a diskurzust, bár arról például vannak emlékei, ahogy a Soros testvérekkel üveggolyózott. Bár a szülei voltak házasok, ő mégis törvénytelen gyerekként született: „Apám fiatalon egy Dob utcai házban lakott, ahol az apja volt a háziúr. Három szegény lány, anyám és a két húga ide költöztek be. Apám akkor lehetett nagyjából húszéves. Beleszeretett anyámba, és viszont, elvette feleségül, amitől a nagyszüleim nem voltak boldogok. Együtt éltek, de más koordináta-rendszerben gondolkoztak a világról, és elváltak.

Miután elváltak, én már akkor készültem. Úgyhogy én úgy születtem, mint házasságon kívüli gyermek. Apám négyéves koromban fogadott örökbe, akkor lettem Szinetár. Addig Révész Miklós voltam.” 

Apja idegsebész volt, aki leginkább akkor tudott kapcsolódni a fiával, amikor már nagyobb volt és lehetett vele beszélgetni. De Miklós kiskorától rendszeresen elkísérte úszni az édesapját, és tőle tanult meg aztán ő is, méghozzá egy trükkel: „Gyerekként megtanultam, hogy a tudat rengeteget számít. Apám tanított úszni. Én úszógumival úsztam eleinte, de egyszer behozott valami tűt a vízbe, és én nem tudtam róla, de kiszúrta vele az úszógumit. Én viszont úsztam tovább, mert nem tudtam, hogy nem tart az úszógumi. Akkor tanultam azt, hogy ha az ember azt hiszi, hogy rajta van az úszógumi, akkor mer úszni.”

A kis Miklós volt az egyetlen gyerek a családban, anyja és az ő két lánytestvére, illetve egyikük férje is mind őt óvta és szerette. Anyjának a húga, Dóra különösen, ő amikor hazajutott a munkatáborból, felnézett a lépcsőházban a kis Miklósra, és azt mondta, miatta jött haza. 

„Annyi szeretetet kaptam gyerekkoromban a családon belül, ami tényleg meghatározó volt.”

A háború szinte mindent relativizált

Pedig közben borzalmas dolgok történtek a családjával: az anyját elvitték a zsidóüldözés során és már úton volt Hegyeshalom felé gyalog (ahonnan aztán bevagonírozták és Auswitzba irányították volna), amikor az akkor iskolás Miklós svájci menlevelet szerzett neki. Közben apját az István kórházban befalazva bújtatták. Végül az egész család megmenekült, de Miklós egész életére meghatározó tapasztalatokat szerzett: „Kétszer is megtörtént a Vörösmarty utcában a zsidóházban, hogy

lent ültünk a pincében, és szörnyen bombáztak, rázkódott minden a környéken. Én pedig arra gondoltam, hogy fél évvel ezelőtt még azon izgultam, hogy hányast kapok latinból.

A másik, ami még meghatározóbb volt, hogy az egyik bombázásnál borzasztó zaj volt. Éjszaka volt, kialudt a lámpa az óvóhelyen, omlott a vakolat le és szinte vége volt a világnak. Aztán abbamaradt a nagy zaj. Reggel kimentem az utcára, és azt láttam, hogy a szomszédos Szondi utca Vörösmarty utca sarok leomlott földig. Én ott megálltam, hogy ez tőlünk húsz méterre volt. És azt mondtam, hogy innentől kezdve minden csak ráadás, és én így éltem egy életet. Ez a tapasztalat egy életen át elkísért. Ez lett a filozófiám, annyiszor mondtam, és az unokáim sosem értették, amikor valami szörnyű dolog történt, hogy »de legalább nem lőnek meg«.”

Érettségi nélkül szerzett diplomát

Később Miklós egy általa írt középiskolai színdarabbal elment a Nemzeti Színházba és a főtitkár asztalára tette a kéziratot. A szüleinek nem is szólt erről az akcióról: „A főtitkár akkor Magyar Bálint volt, a későbbi politikus papája, aki aztán a Nemzeti igazgatója lett. De akkor még ő volt Major Tamás főtitkára. Két hét múlva a Madách Gimnáziumba hívattak az igazgatói irodába, hogy a Nemzeti Színházból kerestek, menjek be a jövő héten. Bementem, Major Tamás igazgató fogadott, és azt mondta: »Elolvastam ezt a darabot. Hát ez még nagyon tejfölös, de indul most egy rendező szak a főiskolán, jelentkezzen!« Nekem fogalmam nem volt, hogy mi az, hogy rendező szak, de nagyjából elmondta. Mondom, de hát én még nem érettségiztem. Erre mondta, hogy tegyek szakérettségit, azt lehetett. Tizenhat éves koromban jelentkeztem a főiskolára, és hatodik gimnáziumi év után, tizenhét éves koromban színművészeti főiskolai hallgató lettem, mert fölvettek. Aztán a szakérettségi elmaradt. Úgyhogy nekem van egy kitüntetéses diplomám, de érettségim nincs.”

Miklós gyerekkorától járt a Nemzeti Színházba, mivel a házukban lakott egy hölgy, aki ott volt jegyszedő és segített neki bejutni. Kossuth-díjas és kétszeres Jászai Mari-díjas művészként, magyar színházi és televíziós rendezőként és forgatókönyvíróként ez a hitvallása: 

„Tíz deka közérthetőség többet ér, mint egy kiló művészet. Semmit nem ér az a színház, ahol az első perctől az utolsóig nem értem pontosan, hogy miről van szó.” 

Volt a Magyar Állami Operaház főigazgatója, illetve a Magyar Televízió elnökhelyettese is, és rengeteget tanított. Azt mondja, a pályájában az az igazán izgalmas, hogy Tarr Béla is a tanítványa volt és Csonka Pici is, ez pedig tökéletesen példázza azt, hogy mennyire színes a művészvilág.

Apaként nem játszott a gyerekeivel, de beszélgetett velük

A gyerekkora és a szakmai hitvallása mellett a családjáról és az apaságáról is mesélt. Bevallotta, hogy ő is inkább olyan apa volt, mint a saját édesapja, aki akkor tudott kapcsolódni a gyerekeivel, amikor már lehetett velük beszélgetni, de látja, hogy a legkisebb unokájának az apukája (Makraczi Zalán színész) például már sokkal korábban aktívan részt vett a gyereke életében, játszott vele egészen kiskorától. 

Végül arról is mesélt, hogy 93 évesen mit gondol a saját tudásáról, bölcsességéről: „Annyi mindent nem tudok. Nagyon büszke vagyok arra a tulajdonságomra, hogy ahogy öregszem, egyre több dologra mondom bátran azt, hogy nem tudom, nem értem. Rettenetesen nem szeretem azokat az öregeket, akik mindent jobban tudnak. Én nem tudok mindent, de ez az életnek a rendje.”

Nem szeretnék vitatkozni Szinetár Miklóssal, de ha megnézitek a videót, azt is látjátok, hogy hiába nem tud mindent, rengeteg dolgot mégis tud. Talán a legfontosabbat a beszélgetés végére hagyta: „Két dolog volt fontos. Az egyik, hogy mindig igyekeztem, és ez sikerült is, hogy jól érezzem magam. A másik, ami majdnem ilyen fontos, hogy legalább annyira igyekeztem, hogy mások is jól érezzék magukat.

Nagyon büszke vagyok rá, hogy igyekeztem senkinek sem ártani, inkább, akinek csak tudtam, használni, és közben nagyon jól éreztem magam. Ennyi.”

Szinetár Miklósnak háromrészes önéletrajzi könyve jelent meg az elmúlt években, a legutóbbi, harmadik kötet éppen idén.

Tóth Flóra

Kiemelt kép forrása: Magyar Állami Operaház/Berecz Valter