-

Tavaly január 17-én landolt a gépünk, amelyre csak egy irányba váltottunk jegyet. Marci már egy héttel korábban kijött, hogy átvegye a lakást, elintézze az adminisztrációt és várja a költöztető kamiont. Két itteni barátunkkal elkezdtek kipakolni, amikor megérkeztünk az éppen első életévét betöltő Barnuskával. Nekem nagyjából annyi dolgom volt, hogy elrendezgessem a holmijainkat. Ráadásul Zsuzsi mama is velünk tartott, hogy ne egyedül kelljen repülnöm Barnival, és az első néhány napban segítse a berendezkedést. Így kezdődött a londoni aranyéletünk.

Ahogy mindenkinek, nekem is voltak mindenféle sztereotípiákból táplálkozó félelmeim a kiköltözésünk előtt.

Ezeket veszem sorra:

1. „Mindig esik az eső, szürke, komor az időjárás. Hogy fogom bírni?”

Tévedtem. Londont is elérte a globális felmelegedés. Az elmúlt egy évben talán augusztusban és novemberben éreztem azt, hogy jó lenne több napsütés, mert egyébként nagyon pozitívan csalódtam az időjárásban. Teljesen élhető, élvezhető a klíma. Kifejezetten nekem való az enyhe nyár és a kellemes, hó- és fagymentes tél, és az sem zavar, hogy bármelyik pillanatban eleredhet az eső. Az ugyanis ritka, hogy zuhog, mintha dézsából öntenék, inkább a permetező kis csepergés jellemzi a hétköznapokat, amelyek nem állnak le egy kis csapadéktól. Az esernyő és a napszemüveg mindig ott lapul a táskában, ennyi a titok.

2. „Hogy fogom megszokni a fordított közlekedést? Biztos állandó életveszélyben leszünk Barnabással.”

Ez sem volt vészes. Kellett az elején koncentráció és odafigyelés, de azért sokat segít, hogy a város alkalmazkodott a sok-sok bevándorlóhoz, és nagyjából minden kereszteződésnél rá van festve az aszfaltra, hogy merre nézz. Az furcsa volt kicsit, hogy a gyalogosoknak egyáltalán nincs elsőbbsége. Akkor tudok átkelni a zebrán, ha nem jön autó, arra teljesen felesleges várnom, hogy valaki megálljon. Talán pont ezért a gyalogosok csak végszükség esetén figyelnek a jelzőlámpára. Mindenki akkor kel át az úttesten, amikor tud. Teljesen mindegy, hogy piros vagy zöld a jelzés. Az egyetlen értelme ezeknek az eszközöknek, hogy nem kell fél órát állnod a csúcsforgalomban arra várva, hogy átjuss a másik oldalra.

3. „Brit angol? Úristen, egy szót sem fogok érteni.”

Nagyon kevesen beszélnek angol angolt. Talán csak a svédek. Na, de a viccet félretéve, sokkal inkább pakisztáni angolt, francia angolt, vietnami angolt, orosz angolt és még sorolhatnám azt a rengeteg nációt, amely sokszínűvé teszi a várost és a nyelvhasználatot. Nagyon jólesett az a türelem és nyitottság, amellyel felém fordultak minden közösségben. Soha, semmilyen helyzetben nem éreztették velem, hogy gáz, hogy nem anyanyelvi szinten beszélem a nyelvüket. Mindenkit sokkal jobban érdekel a mondanivaló, mint a kifejezésmód. Van előnye a híres brit udvariasságnak.

4. „Brit konyha? Szörnyű.”

A tradicionális ételeik valóban távol állnak az ízlésemtől, de teljesen oda meg vissza vagyok attól a kulináris Kánaántól, amelyet a boltok, éttermek, gasztropiacok kínálnak. A mai napig hatalmas élmény elmenni a „közértbe” bevásárolni, és rádöbbenni, hogy a sarki kisboltban is olyan különlegességek kaphatók, amiket otthon nagyjából két helyen tudtam megvenni a városban. Hogy Jamie Oliver receptjeihez minden alapanyagot ingyen házhoz szállítanak, és nem kell élelmiszer-dealert szereznem, hogy el tudjam készíteni őket. Egyszerűen imádom.

5. „Atyaég, hát milyen mértékegységeik vannak ezeknek? Hogy fogok egy kiló krumplit venni?”

Úgy, hogy minden szépen fel van tüntetve metrikus mértékegység szerint is. Néha a mérföldben feltüntetett távolságokkal vannak gondjaim, de a vásárlásnál nem okoz nehézséget az eltérő mértékegység. Ebben is, mint sok minden másban, alkalmazkodtak az egyre színesedő társadalomhoz és fogyasztói igényekhez.

6. „Sosem fogom otthon érezni magam, mindig csak egy idegen leszek.”

Nem tudom, hogy van-e még egy olyan nagyváros a világon, ahol ezt meg lehet cáfolni, de London ilyen. Eleve úgy jöttünk ki, hogy már vártak itt minket igazi, élő, működő barátságok, amelyek mellé nagyon gyorsan jöttek újak. Tényleg olyan sok a magyar, hogy egy kis nyitottsággal hipp-hopp ki lehet építeni egy stabil kapcsolati hálót. Azt gondolom, ennél a pontnál nagyon sokat számít, hogy merre lakik az ember. Mi egy nagyon kedves, családias kis közösségbe csöppentünk bele, ahova igen gyorsan integrálódtunk.

pásztory dóri

Sok sztereotípia megdőlt, de azért van néhány dolog, amiről nem is gondoltam, hogy ilyen meglepetést, vagy éppen nehézséget fog okozni. Ezekkel folytatom:

7. „Csak két óra repülővel, nem távolság!”

Hát persze! Meg a két óra a reptérig bőrönddel, gyerekkel, mesekönyvtárral, tömegközlekedéssel, aztán két óra a reptéren, majd egy óra a reptértől eljutni a szülői házba. Szóval az utazás egész napos program, és rohadt fárasztó.

8. „Londonban biztosan minden akadálymentes.”

Sokkal egyszerűbb babakocsival közlekedni, mint otthon, ez tény. Busszal is bárhova el lehet jutni, amire egyszerű feltolni a kocsit. Kivéve, ha van rajta kerekes székes utas vagy már másik két babakocsi. Akkor ugyanis nem szállhatok fel. Csak annyian lehetnek a járművön, ahány hely fenn van tartva a guruló utasoknak. Ebből nem engednek. A busz viszont áll a dugóban, és teljesen kiszámíthatatlan, mennyi idő alatt teszi meg az ember az adott távolságot. A régi metróvonalak közül kevés megálló van lifttel ellátva, úgyhogy azért kell kicsit sakkozni a közlekedésnél, ha babakocsival indulunk neki a városnak.

9. „How are you?”

Még egy év után sem bírom ki, hogy ne válaszoljak őszintén erre a kérdésre, pedig a kutyát sem érdekli, hogy hogy érzem magam, amikor elhangzik ez az udvariassági frázis. Genetikailag belém van kódolva, hogy elkezdek panaszkodni, ha valaki a hogylétem után érdeklődik.

10. „Babysitter-kultúra”

Amikor először elegyedtem szóba egy anyukával (vagy legalábbis azt hittem róla) a játszótéren, a második kérdése az volt, hogy enyém-e a gyerek. Először azt hittem, rosszul hallok, nem értettem a kérdést. Hát ki a búbánaté lenne? Szép lassan szembesültem vele, hogy itt már egészen pici kortól bébicsőszök terelgetik a kölyköket. A támogatási rendszer is úgy van kialakítva, hogy az anyukák nem tudnak sokáig otthon maradni, ráadásul a világ egyik pénzügyi, gazdasági nagyvárosában sokkal több a karrierista nő, akik néhány hét után újra munkába állnak, nehogy kiessenek a munkaerőpiacról. Nagyon nehéz volt saját szülői hitvallásomat leküzdeni, és őszintén elfogadni, hogy ez is egy útja a gyermeknevelésnek. Közben iszonyúan sajnálom azokat az anyákat, akiket a munkaerőpiac és a megélhetés választ el idejekorán a gyermeküktől. Ilyenkor érzem magam igazán szerencsésnek, hogy szabadon dönthetek arról, meddig maradok otthon.

Pásztory Dóri

 A képek a szerző tulajdonában vannak