Igyekszem megosztani veletek minden szépet és jót londoni életünkről, de azt hiszem úgy hiteles, ha nem titkolom el azt sem, amikor nem annyira csillámporosak és habcsókosak a hétköznapok. Mint például most, amikor kicsit fáj a lét, és motoszkál egy kis hiány a lelkünkben.

Itt van az ősz, az a hűvös-nyálkás fajta. Van, hogy esik, de legtöbbször nem is cseppekben, inkább pöttyökben hullik valami az égből, és nem áztatja, csak permetezi a várost a csapadék. Amikor gumicsizmában indulunk el mindenhova, de az esernyőt már nem nyitjuk ki. Minden nedves, nyálkás, a játszóterek használhatatlanok, így zsúfolásig tömöttek a közösségi terek. Kezdem azt gondolni, hogy ebben az országban nincs is személyazonossága annak a gyereknek, akinek nem folyik valami az orrából. Itt minden gyerek taknyos. Néhány nap orrszívózás szinte már ki sem mozdít minket a lelki békéből.

Az viszont nagyon kellemetlenül érint minket, amikor Marcival mind a ketten úgy ébredünk, hogy fáj mindenünk. Tetőtől talpig. Nem izom, nem ín, nem hús, hanem minden sejtünk. Fáj a lét. Talán még nem is volt olyan, hogy egyszerre mindkettőnket bedarált volna valami vírus. Ilyenkor nehéz a szülői lét is, mert kapaszkodunk az ágyba, összegubózva bújunk el a puha takaró alá, és legszívesebben meg sem mozdulnánk, csak sajnálnánk magunkat egész nap az áztatott teafilterek, kifacsart citromdarabok és filmtörténeti klasszikusok társaságában.

A 21 hónapos kisfiú viszont ugyanúgy indítja a napot, mint bármikor máskor:

„Főzzzzünk kávééééét, anyának!!!” – visszhangzik a hálószoba 6:50-kor. Komolyan így ébred, amióta mondatokban kommunikál. Tudja, mi a boldog anya titka.

„Te kelsz vagy én?” – hangzik az udvarias kérdés tőlem, miközben nem bírnám ki, ha a „te” szó hagyná el Marci száját. Amúgy sem, de ma különösen azt érzem, hogy nem élem túl, ha meg kell mozdulnom. El sem merem árulni, hogy milyen ritkán kelek én reggel. Arra már Barnabás születése előtt rájöttünk, hogy Marcinak sokkal kevesebb az alvásigénye, és jobban is bírja a reggeli ébredést, mint én, úgyhogy a kiegyensúlyozott családi élet érdekében reggel van egy óra apa-fia idő, amíg én mérsékelten jófejre alszom magam. Cserébe viszont minden moccanásra ébredek éjszaka. Volt időszak, amikor nagyjából húszpercenként. Most már sokkal jobb a helyzet, talán majd erről is írok egyszer.

Szóval a fiúk megint szokásuknak megfelelően indították a napot, tovább is hagytak aludni, majd vártak a kávéval (pofátlanul nagy szerencsém van, tudom) ami csak nem akart észhez téríteni.

Zúgott a fejem, és mind a három és fél végtagom tiltakozott minden egyes mozdulat ellen. Ilyenkor azért szabadságra mennék kicsit az anyaságból, de ez nem merült fel a délelőtti programlehetőségek vázolásakor,

úgyhogy összeszedtem magam, és elvonszolódtunk a játszóházba. A húszperces séta egy Himalája-expedíciónak tűnt, de még mindig inkább ez, mint a Duplós doboz kiborítása, amelyben minden egyes elem összekoccanását az agyamra mért kalapácsütésként élném meg.

Én elszürcsöltem egy teát, Barnabás boldogan gyurmázott és autózott, semmi jelét nem mutatta a diszkomfort-érzetnek, úgyhogy derült égből a villámcsapásként ért a 39 fokos láza a délutáni alvás után. Marci sem érezte magát túl jól, úgyhogy itthonról próbálta megoldani a munkahelyi feladatokat, igencsak kellemetlen közérzettel és két nyavalygó családtaggal.

Ott álltunk egy mindenét fájlaló anyával és apával... és egy lázas gyerekkel.

A betegség elég nagyra tudja tárni a honvágy kapuit.

Próbáljuk csírájában elfojtani a „mi lenne, ha” kezdetű mondatokat, de ilyenkor akaratlanul is bevillan a kép, hogy ha otthon lennénk, csak felemelnénk a telefont, és pár órán belül, legrosszabb esetben másnap reggel ott teremne egy nagymama. Kezében egy jó kis gőzölgő levessel, gyógyító sütivel,l és órákra elbabusgatná úgy a gyereket, hogy nekünk semmi más dolgunk nem lenne, mint mozdulatlanul várni sorsunk jobbra fordulását a takaró alatt.

Igyekszünk visszatuszkolni a nyíló kaput, mert itt most csak mi vagyunk egymásnak, akkor is, ha épp mindegyikünk kiugrana a bőréből, de egyáltalán nem örömében.

Ezeken a napokon marad a túlélés: citrom, gyömbér, tea, anyukám által kevert csodás illóolajok, a fájdalomcsillapító, lázcsillapító és a nevelési elvek teljes sutba dobása, amelyekben nem számoljuk a mesenézéssel és Ipadezéssel töltött perceket. Este igyekszünk megnyugtatni a nagymamákat, és palástolni, hogy mennyire jó lenne, ha itt lennének. Mert nálunk talán csak ők vágynak jobban arra, hogy itt legyenek mellettünk ilyenkor.

Tudtuk, hogy lesz ilyen is, köszönjük, megvolt, jöhet újra a jó rész. Meg a repülő Budapestről.

Pásztory Dóri