-

Rövid leszek és indulatos. Ugyanis mély felháborodással kell tudatnom az otthon saját izzadságukban hajókázó kedves és kevésbé kedves honfitársaimmal, hogy nekünk kérem szépen, itt Londonban be van fagyva a seggünk. Ez engem személy szerint mélységesen felháborít.

Innen tudom, hogy nem vagyok igazi angol (nem is leszek), mert még mindig mély érzelmeket képes kiváltani belőlem az időjárás. Nem is az eső, azzal még önmagában nem is lenne sok bajom, de a tíz-tizenkét fok komolyan kiveri a biztosítékot nálam. Leginkább azért, mert a naptárról bizony a június szó köszön vissza, bármilyen nyelven, bármelyik időzónában is nézek rá.

Tegnap például futni voltunk családilag. Barni megszokott helyén, a szél és eső által védett kiguruló birodalmában malmozgatott, amíg a szülei zabolázták a pulzusukat, miközben a szél finoman terelgette be őket a Temzébe. Amikor hazaértünk, meg kellett számolni a maradék kis ujjacskáimat, nem szenvedett-e fagyhalált valamelyikük. Néztünk egymásra Marcival, és nem tudtuk, hogy sírjunk-e vagy nevessünk azon, hogy sapkáról és kesztyűről álmodozunk május utolsó napján.

Ez megy hetek óta, de egyszerűen képtelen vagyok rávenni magam, hogy májusban vagy júniusban elővegyem a kesztyűt. Ez elvi kérdés.

Májusban még viszonylag türelmes voltam. Az első másfél hetet Magyarországon töltöttük, ahol bizony néha előkerült a kabát, és a vékony sál sem volt ciki. Győzködtem magam, hogy tényleg nincs akkora különbség a két ország időjárása között. Ezt mantrázom már lassan másfél éve, amióta itt vagyunk. Illetve azt, hogy ha van is, az pont olyan eltérés, ami számunkra kedvezőbb. De most kicsit bajban vagyok. Már szinte hallom Marci dorgálását, hogy nekem semmi se jó, otthon rinyálok, mert meleg van, itt meg sírok, mert fázom. Totál igaza van, de azért ez mégiscsak pofátlanság, sőt hitelrontás is. Én egy éve kampányolok amellett, hogy nem is olyan szar az idő itt, erre most ezt teszi velem a ködös Albion? (Ami nem is ködös.) Vérfagyasztó módszerekkel játssza el a bizalmamat?

Minden optimizmusomat, derűlátásomat és London-imádatomat latba kell vetnem, hogy valami pozitívumot is tudjak említeni az szibériai állapotok mellett. Például még egyetlen nyári ruhát vagy cipőt sem kellett venni, se nekem, se a gyereknek. Gyakorlatilag a tavaly ősszel vásárolt ruháiban is vígan elvan még június első napjaiban. A napszúrástól sem kell tartanunk, és az izzadsággátló dezodorom is lassan fogy. A futás is kifejezetten kellemes ebben az időben, ha épp nem akar felborítani a szél vagy nem csap pofán az eső. Esetleg a jég, ahogy május közepén még simán előfordult. Hamarosan megyünk nyaralni, de lassan kezdem elfelejteni, hova rejtettem el a nyári ruhákkal megpakolt dobozokat. Tavaly ilyenkor már kisgatyában, naptejtől világítva süttettük a hasunkat a homokozóban, most meg az a kérdés, hogy bélelt vagy csak simán vastag gatyát adjak a gyerekre, ha kiviszem kicsit megfuttatni.

Arra a gyerekre, aki a dackorszaknak most épp azon rendkívül korlátozottan szórakoztató, ellenben rohadtul idegesítő szakaszát éli, amikor mindent egyedül akar csinálni, többek között az öltözködést is. Miután harmadszor csapta magát földhöz, mert nem sikerült beletalálnia a hosszú farmerja egyik lábába, vagy kicsúszott az egyik keze a polárpulcsiból, akkor azért elábrándozom, hogy mennyivel egyszerűbb lenne mindez egy rövid ujjú pólóval és egy kisgatyával.

Szóval küldjetek hőt! Vagy csak írjátok le, hogy milyen szar a gatyarohasztó meleg, hátha jobban érzem magam kicsit attól, ha együtt nyavalygunk.

PS: lehet, hogy mégis kezdek angolosodni, hogy képes voltam egy egész bejegyzést szentelni az időjárásnak?

Pásztory Dóri

A cikkben szereplő kép a szerző tulajdonában van.