-

Negyed 6-kor keltem. Épp a nyaralásunkat töltjük a horvát tengerparton, nagy meleg volt, nem aludtam jól, gondoltam, megnézem a napfelkeltét. Ahogy ránéztem a telefonomra az időt ellenőrizve, beugrott, hogy lassan érdemes lenne rápillantani a brit népszavazás eredményére is. Egyáltalán nem aggódtam, nem is beszéltünk arról, hogy ma írjak a témában, úgy gondoltam, nem lesz miről beszélni. Szavaznak egyet, valószínűleg szoros lesz az eredmény, aztán marad minden úgy, ahogy eddig. Egy nagyon veszélyes politikai játszma volt az egész, ami nagy ijedséget keltett, de azért észnél lesz a nép, nem lesz itt semmi gond. Értelmes nemzet ez, nem ás magának sírt.

Nagyjából a szavazatok kétharmada került feldolgozásra, amikor megnyitottam a Guardian élő tudósítását. Akkor 51%-kal vezetett a „leave” oldal, ekkor ugrott először görcsbe a gyomrom. Percenként frissítettem a honlapjukat, nagyon gyorsan 52%-48%-ra módosult az állás, és szépen lassan jöttek az elemzői vélemények, miszerint deklarálható a végeredmény. Fél 7 körül támolygott le Marci, akivel azért is alkotunk nagyon jó párost, mert az ő szélsőséges, sokszor pesszimizmusba hajló realitása visszarántja az én elrugaszkodott, minden észérv és racionalitás felett álló optimizmusomat.

Először akkor váltotta fel a gyomoridegemet a riadalom, amikor az ő arcára is kiült a teljes döbbenet. Ha az én férjem sem hiszi el, ami történik, akkor tényleg nagy a baj.

Elmondom, szerintem miért az. Nagyon messziről indulok. Én alapvetően abban hiszek, hogy a világ akkor lesz egy békés, boldog hely, ha az embereket nem a félelem, hanem az együttműködés és a tolerancia köti össze. Igen, tudom, hogy nem ilyen világban élünk, egyáltalán nem ebbe az irányba tartunk, de mindig értek olyan impulzusok, és találtunk olyan kis szigeteket (átvitt értelemben és a mi esetünkben szó szerint is), ami életben tartotta a remény pislákoló lángocskáját. Számomra London egy ilyen hely volt, ahol fellélegeztem, amikor odaköltöztünk, ahol az első pillanattól azt éreztem, hogy a helyemre kerültem.

Azt gondolom, egy ember akkor lesz nyitottabb, elfogadóbb, ha egészen pici korától kezdve abban nő fel, hogy a „normális” nem egy felsőbb hatalom által megszabott és meghatározott fogalom, amit nem kérdőjelezünk meg, hanem egy saját magunk által formált, az újabb és újabb impulzusokkal befolyásolható viszonyítási alap. Őszintén és mélyen hiszek az egyén és a döntés szabadságában, abban, hogy a világ jobb hely, ha szabadon dönthetünk a sorsunkról, arról, hogy kivel, hol szeretnénk élni, tanulni, dolgozni, szórakozni.

Ha ezt a létet nem a félelem, a bizalmatlanság, a kirekesztés, a szűklátókörűség táplálja, akkor ez igen könnyen megvalósítható, és igazán boldog életet lehet élni ebben a szellemiségben. Nekünk legalábbis ez a saját tapasztalatunk.

Nagyon örültem, hogy ehhez találtunk egy közeget, egy mentalitást, egy várost, egy városrészt, és a hétköznapjainkat megszínesítő ismerős és ismeretlen embereket.

Számomra a londoni életünk azt is jelenti, hogy a kisfiam egy rendkívül toleráns közegben nő fel, ahol a bölcsi falára 8 nyelven van kiírva az üdvözlés, ahol a gyerekek vallási, kulturális hovatartozása maximálisan tiszteletben van tartva, és ezt a példát látva és követve ők is tiszteletben tartják egymást. Még sorolhatnám azokat a hétköznapi élményeket, amelyek könnyebbé és boldogabbá teszik az életünket itt. Szeretném leszögezni, és folyamatosan nyomatékosítani, hogy ez a mi tapasztalatunk, a mi életünk, amelyről nem gondolom, hogy egységesen mindenkit ilyen hatások érnek, de mi ezért érezzük nagyon jól magunkat ebben a multikulturális közegben.

Inspirál, és erősíti a szabadságérzetemet az a sokszínűség, amivel nap mint nap találkozom, az a bizalom és nyitottság, ami körbevesz minket. Számomra ezek rendkívül fontos értékek, ezért kerestünk magunknak olyan életteret, ahol ezek bebiztosítanak minket a hétköznapokban.

Ezért érzem azt, hogy tőrt döftek a szívembe, vagy inkább a hátamba. Azt érzem, hogy a britek, leginkább az idősebb, illetve talán az alacsonyabban kvalifikált réteg kifejezésre juttatta, hogy ez nem így van.

Nem nagy meglepetés, hogy London a maradásra voksolt, így különösen érdekes lesz, hogy alakul a város élete egy olyan döntés következtében, amellyel a benne élők nagy része nem ért egyet.

Mindenki azt kérdezi, hogy ez minket mennyiben érint, mi lesz most velünk? Nyilván holnap vagy holnapután, de talán 2-3 hónap múlva sem érezzük még a mostani döntés hatását. Lehet, hogy csak 2-3 vagy 4 év múlva lépnek életbe olyan rendelkezések, jogszabályok, módosítások, amelyek a hétköznapjainkra is hatással vannak. A férjem a pénzügyi szektorban dolgozik, amelynek London az egyik európai központja, ahova azért helyezték ki a világcégek az irodájukat, mert ez jelentette a belépőt az Unióba, ez volt a híd a világ és a kontinens között. Már a referendum előtt több nagyobb bank kijelentette, amennyiben az Egyesült Királyság a kilépés mellett dönt, úgy európai székhelyüket áthelyezik egy uniós nagyvárosba. Ez egy olyan következmény lesz, amely érinthet minket, ha Marci álláskeresésbe fog.

Másrészt viszont azon dolgoztunk és dolgozunk a közös életünkben, hogy minél szabadabbak lehessünk, hogy a kényszerhelyzet helyett döntési helyzetet teremtsünk magunknak, hogy tájékozódás, mérlegelés, érdekegyeztetés után olyan lépést tegyünk, ami a családi érdekeket leginkább szolgálja.

A család érdeke pedig a békés, nyugodt, biztonságos környezet. Eddig ezt megadta nekünk London, de ha ez változik, akkor újra döntést hozunk, és ha kell, újra költözünk.

Tudjuk, hogy képesek vagyunk rugalmasan kezelni a határainkat, és hárman együtt vagyunk olyan erősek, hogy áldozatokat hozzunk a jelenben egy jobb jövőért.

Szóval nem magunkért aggódunk, mert mi szeretjük egymást, békében vagyunk egymással, magunkkal, a világgal.

Be kell valljam, az utóbbival békében lenni egyre nehezebb, ugyanis olyan eszmék, olyan emberek, olyan csoportok formálják, hatnak rá és kerülnek döntési pozícióba, amelyek egyre távolabb állnak azoktól az értékektől, amikben hiszek.

A referendum eredménye újabb példája annak, hogy tájékozatlan, racionalitást és észérveket figyelmen kívül hagyó, kizárólag az érzelmekre, azon belül is a félelemre ható kampánnyal manipulált emberekből olyan többséget lehet formálni, amely az egész világot érintő kérdésekről dönthet.

Ha pedig ez marad a tendencia, akkor nem tudom, mi menthet meg minket a gyűlöletből fakadó káoszba és embertelenségbe torkolló jövőtől.

Nagyon mélyre kell ásnom magamban, hogy az egész gondolkodásomat meghatározó optimizmusomat életben tartsam, és ne hagyjam, hogy maga alá gyűrjön a világvége-hangulat.

Őket sajnálom, nem magunkat. Nem őket, a briteket, hanem őket, akiknek a félelem irányítja a gondolataikat. Minden erőmmel azon leszek, hogy sose tartozzak közéjük.

Pásztory Dóri