–

Gyógypedagógusként a húszas éveimben megtapasztaltam, mit jelent a kiégés. Sokáig a szégyen kísérte ezt a fogalmat. Szégyen, hogy gyenge vagyok, pedig fiatal vagyok, és „bírni kell”. Vajon tényleg kell?

Óriási lelkesedéssel, 23 évesen kezdtem meg az első tanévet. Hittem abban, hogy a szeretetemmel, empátiámmal mindenki lelkét meg fogom gyógyítani.

Gyógypedagógusként az ember találkozik olyan problémákkal, amelyek a hétköznapi életben nem annyira vannak jelen… de hittem, hogy meg kell váltanom a világot. Ezért jöttem, nem?

Ahogy telt az idő, egyre több gyereknek lettem a lelki „megmentője”. Olyan dolgokat tudtam meg róluk, amiket korábban nem osztottak meg senkivel. A lelkemet odaadtam volna értük. Nincs is volna… Odaadtam.

Persze, számtalan olyan tanuló volt, akiknél bárhogy is próbálkoztam, sehogy nem lett meg a közös hang: együtt rajtoltam velük a jótékonysági futáson, próbáltam humorosan kezelni mindent, rengeteget dicsértem, majd „beszigorítottam”, végtelen mennyiségű dolgozatot írtunk.

Nem ment.

Kudarc… és a szeretet mégsem gyógyít?

Ez akkor fogalmazódott meg bennem először, amikor egyszer az egyik hetedik osztályos azt mondta nekem, hogy „az ilyen parasztlányokból, mint én, k*rvát csinál, ha felnőtt lesz”.

Megrendített, az óra végén a vécében remegtem. Hogy adtam-e büntetést, jeleztem-e bárkinek? Persze. De ez megoldás lenne? Ott, ahol a fenyegetés és a drogozás teljesen hétköznapi dolog, ez a viselkedés mit sem számít.  

A modern romantika legintimebb mondata már nem az, hogy „hiányzol”

VIM – 2026. május 13. – WMN

 

Számtalan ilyen helyzettel találkoztam az évek során. A mindennapjaim, a szokásaim részei lettek a fegyelmezési nehézségek, a súlyos családi hátterek és a családsegítővel való folyamatos kapcsolattartás.

Ezekről a nehézségekről nagyon keveset beszélünk, pedig léteznek, és igen, egy empatikus felnőttet is megterhelnek.

Hosszú önismereti munka után, kezdek jobban lenni. Az ellenségemből, a kiégésből barát lett. Megtanította, hogy válasszam magam, és ezt élvezem.

Megtanultam nem megmenteni.

Megtanultam meghúzni a saját határaimat. Nem megyek bele olyanba, ami nekem már kényelmetlen. Nem vagyok jobb ember attól, ha mindent elviselek és erőmön felül cselekszem. Nem vagyok felelősségteljesebb, ha mindenkinek mindenre igent mondok. Akkor vagyok felelősségteljes, ha magamra odafigyelek.

A kiégésről először azt hittem, hogy elvette az életemet, de rájöttem: ez adta meg igazán.

Fáradtnak lenni nem szégyen!

WMN szerkesztőség

A kiemelt kép illusztráció, Forrás: Pexels/ cottonbro studio, Michael Noel