Köszönöm.

Egy csomó mindent. Egy csomó mindenkinek.

Ha ők nem lettek volna, nem így ülnék itt a kocsiban, nem fekete kóccal, nem várnék itt az uszi előtt erre a seregnyi kölökre, nem is biztos, hogy írnék, vagy ha igen, lehet, hogy csupa más szavakkal. Nem ébrednék a csörgés előtt öt perccel minden hajnalban, és nem zöld cipőt húznék ma a lábamra. Belezsúfolom ebbe a rövid listába az egészet, figyeld csak!

Szóval köszönöm.

Anyámnak, hogy egyáltalán létezem. Hogy van esélyem lenni. Jönni, menni, kávézni, táncolni, levegőt venni, gyümölcslevest enni, elesni, feltápászkodni, elcseszni, megbánni, gerincet növeszteni, elmondani, elfecsegni, elordítani, elengedni, megtartani. Hogy ugyanolyan szabad vagyok, mint amennyire képtelen volt figyelni rám. Én figyeltem őt. Már a bölcsőből tanulmányoztam az ő hangos szabadságát, az ő szertelen kíváncsiságát, ahogyan megmutatta, hogy a világ színes. Rendszertelen. Formálható. Bármilyenre.

Apámnak, hogy mindeközben a földön tartott, hogy beleszőtte a realitást anyám álomvilágába, hogy kettejük furcsa játékának elegye így ragadt meg bennem. Olykor még érzem, ahogy apró, szúrós szeme csendre int, amikor túllendülök. Olykor még hallom, ahogy csörren a kulcs a zárban, mint mikor hazaért, és én fél pillanat alatt fegyelmezem magam csendesre. Észre sem veszed.

Maminak és papinak a türelmet. Hogy kitartóan megyek előre. Hogy küzdeni kell. A legkisebb mosolyért a szám sarkában, a halk becsületért, ami csak ritkán battyog szembe veled, és az otthonosan kényelmes bizalomért, amikor nyitott tenyérrel nyújtom oda a lelkem valaki arca elé, hogy meglássa. Még ha kacagva söpri le, akkor is. Újra. És még, hogy amiért nem küzdök, az mulandó. Gyorsan illan el.

Hogy megérdemlem a nyugalmat, amit csak az érez este, egyedül önmagával összezárva, aki gerinccel csinálta végig. Tudtad, hogy olyankor vagy legőszintébb önmagaddal? Az elalvás előtti utolsó, bódult pillanatokban.

M.-nek, az elsőnek, akivel az ötévesek ártatlan szeretését adtuk egymásnak, örökre. Évekig dédelgettem magamban azt a pár napot. Azóta keresem. Őt is. (Felírni a bakancslistára.)

A.-nak, aki már akkor is nekem adta a hiányt tudásként, amikor nem volt velem.

M-nek, akitől a vágyat tudom, az első, akit azután évekig láttam minden mandulaszeműben, minden nyurga, fekete hajú, mély hangúban. Tőle tudom ezt is, lehet, hogy ő már nem is emlékszik:

Zs.-nek, a tanárnak, aki folyton visszadobta az irkálásaimat: hogy sosem fogok jól írni, a szavaimat túlságosan rendhagyó módon pakolom egymás után. Túl mélyen, túl hosszan, túl röviden.

F.-nek, aki éppen zsendülő kamasz énemnek elárulta, bárki lehetek, bárhogyan, ezért egy mókás délután pár centisre vágtuk a hajamat ott, a kolesz kicsi előterében. Akkor először.

H.-nak és Z.-nek, amiért tudom, mi az a barátság. Mármint az igazi, tudod, amikor bármit megmutathatsz magadból, nem csap vele képen egy morcosabb pillanatban. Amikor felhívhat éjjel egykor, hogy menjek, mert beteg a kiskölök, és én ugyanezt megtehetem. Amikor ülünk kint a teraszon, vigyorgunk bele a napba, csak úgy, és aztán este rohanunk mezítláb a hídon hazafelé a szakadó esőben, térdig fröccsen a sár a lábunkon.

A kicsi seregemnek, hogy anyává lettem. Hogy nekem éppen ők, és éppen én nekik. Hogy bármi lehet, ez mindig így marad. Az egyetlen biztos pontjaim.

K.-nak, L.-nek és A.-nak azt, hogy tökéletes radarom nőtt. Köszönöm nekik, hogy rendületlenül lökdöstek lefelé, és aztán a földön fekve végighúztak a kis világuk legkoszosabb részein. Nélkülük most nem lennék erős. Frankón megtanultam felállni, leporolni a rám ragadt ócska szennyüket, lemosni a bőrömről a róluk rám ragadt sértéseket. Megtanultam egyedül kezelni a sérüléseket, eleinte vinnyogva meg bőgve, de most már minden erőlködés nélkül kivárom, míg varasodik, és ha heggel is, de gyógyul. Ezek többé sérthetetlen helyek. Magamon hordom őket kívül-belül, ezek az én látható és láthatatlan harci sérüléseim. Talán ezért is lett ez a mondat itt, a karomon, hogy mindig lássam. Hogy ne feledjem.

Köszönöm, hogy harcossá tettél.

A szerző néhány hetes tetoválása. „Thanks for making me a fighter.

Bán Mona
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Alexandra Petruk