–

Az első ötven tanulságait levontam

Miszlikre szedtem és újra összeraktam minden pillanatot, rommá analizáltam minden vesztes helyzetet, lejátszottam belső képernyőmön újra meg újra boldog jeleneteimet, sorsdöntő találkozásaimat és döntéseimet.

Semmit nem bántam meg, minden így volt jó, ahogy történt. Na de mi legyen ezzel a maradék huszonkilenccel?

Úgy kellene csinálni, hogy a végére ne legyek göcsörtös ujjal mutogató, keserű öregasszony, ne én legyek az utca réme, maradjon mosoly az arcomon, örömmel jöjjenek haza a gyerekeink, és ha majd egyszer távoznom kell, azt érezhessem, hagytam nyomot e földön, és elégedett legyek véget érő életemmel.

Új szakaszba léptem, kevesebb van már előttem, mint mögöttem.

Nagyon jó az ötvenesek tudatosságával és bölcsességével megélni az időt, érezni, hogy semmi sem lesz már ugyanolyan, mint eddig. Nagyon fura, mintha egy fal épült volna az ötven előtti és utáni világom közepére.

Másképp

Ez zakatol a fejemben folyamatosan. Cikáznak a gondolataim, boldog vagyok már a tudattól is, hogy kezemben az életem, és jöhetnek a változások.

Mintha lezárt szappanbuborékban repülne fejem fölött az elmúlt ötven év, én pedig állok, és keverem az elegyet, amivel a következő évek buborékjait fújom majd. Roppant mód élvezem az újratervezést.

Jó együtt lenni ott bent magammal, szeretem, akivé lettem az elmúlt ötven évben. Nem unatkozom, amíg gondolkodom, még mindig tele van a fejem nagy felismerésekkel, a szívem titkos álmokkal.

Tizenöt éve vagyok anya

Tizenöt éve minden gondolatom így vagy úgy a lányaim, a családom körül forog. Belőlük indult minden napom, sejtjeimben az ő illatukkal, öleléseikkel tértem nyugovóra.

Elhanyagoltam, elengedtem a barátaimat, nincs hobbim, sportolni csak hébe-hóba jártam, a munka–család–háztartás szentháromság uralta a létezésem.

Önmagamnak idő vagy tér nem létezett, csak rohanás és küzdelem az idővel, az elvárásokkal, az anyagiakkal és az örökös, szűnni nem akaró lelkifurdalás, mert mindig volt valami, ami nem lett kész, amit elfelejtettem, ahol nem jól teljesítettem.

Így sem lettem bezzeganyuka, nem voltam ott minden farsangon, vágtam ordítva földhöz történelemkönyvet, üvöltöztem, hogy „mekkora barom voltam, amikor mobilt vettem nektek”, nem volt bioalma megpucolva a tízórais dobozban, és szóltam rájuk többször ingerülten, hogy „csak tíz percig fogjátok be végre!”.

Aztán egyszer csak észrevétlenül csend lett a házban. Bezárt szobaajtók, füldugóval szeparált, ölelésből kibújó kamaszok mutatnak egy ideje már stoptáblát lendületes anyatempómnak. 

Itt állok középkorú nőként egy csomó felszabadult energiával,

szabadidővel és rendelkezésre álló huszonkilenc évvel, amit fel kell töltenem célokkal és tervekkel, ki kell találnom magam újra. Merre tovább, mit szeretnél és mit nem, ötven pluszos anyafazon? Hát mit is.

Felszabadult energiáim egy részére azonnali jelentkező akadt. Férjemnek hála, nem ragadtam be visszafordíthatatlanul anyukaüzemmódba, nem szakadt el a kettőnk közötti köldökzsinór.

Így miután nemkívánatos személyek lettünk a gyerekszobákban, hatalmas örömmel csapódtunk vissza egymás karjaiba.

Újra eljutunk moziba, „elengednek” minket a lányaink vacsorázni, szóba kerülnek kettesben eltöltendő hétvégék és bicajtúrák is, szombat reggelenként ráérősen piacozunk, és kedvenc helyünkön reggelizünk. Hosszú sétákat teszünk a kutyával, nevetgélünk, borozgatunk, egyszóval kettőnk életében is új fejezet íródik.

Aztán itt van még a hőn áhított énidő-ügy

Lestrapált felső vezetőként korán megyek, későn jövök, a fejem tele megoldandó feladatokkal, projektekkel, emberi sorsokkal, újabb és újabb tervekkel, nagyon tudatosan kell figyelnem arra, hogy a most felszabaduló időt ne munkával töltsem meg, felszabaduló energiáimmal öregedő testem-lelkem ajándékozzam meg.

Magányos, csöndes sportra vágyom, lassan, időkorlát nélkül végezhető tevékenységekre. Hosszú távon gyalogolni, futni vagy úszni tervezek, vonzó nagyon ezen órák ígérete, hogy egy gondolatot végig tudok engedni a fejemben megszakítás nélkül. Anélkül, hogy bárki hozzám szólna.

Új dolgokat akarok kipróbálni, jógát, bokszot, táncot. Tervezek sminktanfolyamra menni, ruhatáram frissíteni, ki veletek, szakadt farmerok, ide hozzám, stílusos, nőies ruhadarabok!

Körmeimre új színt kérek, arcom lehetne feszesebb és ránctalanabb, nekifutok újra ennek a napi két liter folyadéknak, egyszer hátha összejön…

Ötven évem alatt millió korlátozó hiedelmet építettem ki a fejemben, néhányat hoztam otthonról is, ezt így illik és mit szólnak majd.

Mostanra egyre nehezebben megy az örökös önmegtartóztatás és fegyelmezett ellenállás, elfojtott hedonizmusom kitörni készül. Engedni szeretnék a csábításnak, spontán gin-tonikozni munka után, hogy csak hajnalban térjek haza, új piterecepteket kipróbálni és néhány szeletet jóízűen befalni, izzadtra táncolni magam valaki lakodalmán, reggelire dupla tejszínhabos kávét inni és teli torokból énekelni kedvenc számaimat a kocsiban a dugóban állva.

Újra felvenni a még el nem szakadt fonalakat barátnőimmel, folytatni a blogomat, tanfolyamra járni, ahol írni tanítanak, milliónyi könyv vár rám a polcon, végre visszatérhet a régi szenvedélyem, és újra olvashatok, színezőkönyveim és gyönyörű színes ceruzáim a fiókban várnak rám.

Nem akarok már rohanni,

senki kedvéért kapkodni vagy nyomással a lelkemben feladatot elvégezni. Tervezni szeretném a napjaim, a heteim, az éveim, és elérni mindenkinél, hogy tartsák tiszteletben az időmet.

Nem szeretném mások baját és problémáit magamra venni, beláttam már, hogy semmi értelme kéretlenül tanácsokat osztogatni, igyekszem magam ehhez tartani, és önuralmamat e témában pallérozni.

Nem szeretnék megfelelni akarni, szeretet vagy elismerés után ácsingózni, ennek érdekében véleményemet elhallgatni vagy némán bólogatni.

Hátralévő huszonkilenc évem minden napján minőséget szeretnék. Jó borokat, természetes, testemet tápláló ételeket, aromás kávét, finom kelméket, minőségi cipőket, ízléses otthont, jó zenéket, lebilincselő könyveket, igényesen elvégzett munkát, tiszta szívű barátokat, őszinte beszélgetéseket, színvonalas programokat, meghitt perceket a férjemmel.

Anyukámnak ott lenni a végsőkig. Leváló gyermekeimben mindennap erősíteni az ősbizalmat és a hitet, hogy itthon nekik mindig helyük lesz, örök kikötőjük maradunk, bárhová sodorja is őket az élet, bármennyit tervezek újra, olyan nincs, hogy szívemben az első helyen változás történjen.

És ha a jóisten mindezek után átlagon felülinek ítélne, és a huszonkilenc évből harmincat vagy annál többet csinálna, legfeljebb majd nekiülök, és ráncosan, reszkető kézzel újratervezek.

 Liptai Judit

Kiemelt képünk illusztráció