-

Kívülről igazán bevállalós, vagány csajnak szeretem mutatni magamat, de belülről abszolút hozom a nagy magyar átlagot, és szorongok mindentől. Félek, ha sok ember előtt kell megszólalnom, vagy ha úgy alakul, hogy lógok a buszon, rettegek az új helyzetektől, a visszautasítástól, a sötéttől, a sikertelenségtől, a sikertől, a magasságtól... sorolhatnám napestig temérdek béndzsa szorongásom. Ám amikor elkezdtem sorra venni paráim végtelen tárházát, rájöttem, hogy a hétköznapi életem legnagyobb aggályai mind-mind az autóm köré csoportosulnak. Amint a közelébe keveredek, máris Jenőnek érzem magamat.

(Ácsiácsi! Hogy miért pont Jenőnek? Mert itt, kérem minden volán mögé ülő nőből rögvest Jenő lesz!

Megvan ez a jelenet Spiró György Koccanás című írásából?

– Maga Jenő, az ég áldja meg, maga mért nem fékezett, ezzel a csotrogánnyal?!

– Fékeztem! Én fékeztem!

– Egy lófaszt fékezett! Jött belém, mint a kurvaisten! Ez egy céges autó, ez – tudja maga, Jenő, mennyi lesz ez?! Elveszítjük a bónuszt, Jenő!

– Nem vagyok Jenő, nem látja?

– Hü-lyenő, hát még ezt se tudja? Mit tud maga? Nem tud semmit! Vezetni aztán pláne nem tud!

Na, de nekem elegem lett a Jenőségből! Véget akartam vetni a cidrinek, ami elfog, ha tankolnom kell, ha csúszósak az utak, ha leint a rendőr, ha egy BMW-s előtt kell beparkolnom, ha meredeken kell felmennem, ha kátyúson lemennem, vagy ha meg kellene előznöm egy kamiont vasárnap délután a zsúfolt balatoni úton. Elhatároztam, hogy összekapom magam, és egyenként lenyisszantom a négy keréken guruló parasárkány mindhárom torz fejét, hogy végre tökéletes magabiztossággal szelhessem az aszfaltot!

1. kihívás: Lemosatom az autót

Oké, gondolom valami sokkal ütősebbre számítottál. Kénytelen vagyok elismerni, első pillantásra ez bizony egyáltalán nem olyan nagy cucc, mintha egy kaszáspókokkal teli vödörbe dugnám a fejem, vagy gumikötéllel a bokámon ugranék le a hídról, esetleg elszegődnék áruházi dolgozónak egy játékboltba karácsony előtt három nappal. Nade! Csak azért hiszed, hogy ez nem egy óriási kihívás, mert még nem láttad az autómat. Őszintén szólva, a verda testvérek között is kifejezetten undorító. Néha úgy érzem, inkább ülnék fel egy pestises patkányok által összeköpködött kordéra, minthogy a családi autóval induljak bevásárolni. Az áldott fagy beköszöntéig (amikor végre megáll az erjedésben a gyerekek által szanaszéjjel dobált banánhéj, a kilocsolt szörp és a kutya rókájának egyvelege) olyan szag lengi körül, mintha odabent ágyi poloskákat nyomtak volna el nemi beteg vadászgörények több hete felpüffedt vízi hullák testén.

Olyan kriminális állapotok uralkodtak az autóban, hogy én ehhez mindez idáig egyszerűen képtelen lettem volna az arcomat adni. De ennek most vége, irány a mosató! (Jó, őszinte leszek, ennyire nem volt nagy az arcom, eleinte álbajusz, betörősapka és Mickey-egeres álarc bevetését is fontolgattam, de hát úgy nem lett volna igazi a kihívás.)

Beparkoltam a legyekkel körbedongott tragaccsal a pucerájba, majd egy elegáns mozdulattal a szakember kezébe nyomtam a slusszkulcsot. Két óra leteltével három tövig suvickolt ujjú, csatakosra izzadt, a melóba belekeseredett fickó, és egy gyönyörű, zsír új autó fogadott. Hurrá!

2. kihívás: Párhuzamos parkolás a belvárosban

Ismeritek a módszert, hogyan kell párhuzamosan parkolni? Hát úgy, hogy keresel egy másik helyet. Sok Jenőhöz hasonlóan eddig én is ezzel a technikával éltem, főleg ha menőnek kinéző autó/taxi/férfi sofőr/több mint egy kocsi/több utast tartalmazó jármű jött utánam a sorban. Aztán az egyik ismerősöm – miután már az 53. kört róttuk az Andrássy–Keleti pályaudvar–Városmajor szűk háromszögében, megfelelő parkolóhely után kutatva, rám nem förmedt:

– Te teljesen hülye vagy? Ne fossál már, így sohasem fogod megtanulni! Ha nem megy elsőre, majd megy ötödikre!

És tudjátok mit? Majdnem teljesen igaza lett, tizenkettedjére olyan gyönyörűen becsusszantam, hogy maga Räikkönen se csinálhatta volna jobban! Nagy pacsi!

3. kihívás: Kézifékes elindulás

A meredek lejtőktől való félelmem már a tanpályán elkezdődött, amikor az oktatóm belém verte, hogy mi az a 975 dolog, amit elronthatok ebben a két másodperces műveletben. Eminens tanuló lévén, nekem mind a 975 eszembe jut, amint egy hegyoldalhoz érek. Emiatt igyekeztem csak sík terepen közlekedni, nem átalltam hatalmas kerülőket tenni városnézés címszó alatt, nehogy egyszer csak meg kelljen állnom egy tízfokos lejtő kellős közepén a piros lámpa miatt. Baromság? Kapitális, elismerem. Nosza, ide nekem azt a meredélyt! – kiáltottam, majd elszántan nekivágtam a Rózsadombnak. Kicsit csaltam, mert direkt egy kihalt utcát néztem ki magamnak e célra. Megyek, megyek, nyomatom kettesben a verdát, még nagy büszkén bőgetek is egyet a motoron, amikor... honnan, honnan se, hirtelen elém toppan egy járókeretes öregember. Nincs mese. Vagy megállok a vizes, függőleges(nek tűnő) úton, vagy elcsapom. Szégyellem bevallani, de egy másodperc töredékéig tényleg a második megoldás mellé tettem a voksom... De aztán győzedelmeskedett a józan ész! Felülkerekedett a jóság és a humánum! Satufékeztem, vetettem tizenkét keresztet, és elmormoltam nyolc miatyánkot, lenyomtam a kéziféket… ééés bingó! Hipermenő csikorgással ugyan, de már repültem is tova!

Tudom, ezek az én autós félelmeim piszlicsáré baromságnak tűnhetnek a számodra, de éppen ezért arra biztatnálak, nézz csak jól a lelked mélyére!

Valószínűleg neked is van egy csomó olyan titkos parád, ami pedig más szemében csip-csup ügy. Egyszóval ne vacakolj, éppen itt az ideje, hogy te is átlépj az árnyékodon!

Hívd fel végre a csajt (és ezúttal szólj is bele a telefonba), kérj fizetésemelést a főnöködtől, szakíts a biztonságos, de kiüresedett kapcsolatoddal, vagy simogass marcona pitbullokat!

Ahogy Nelson Mandela mondta: „Nem az a bátor ember, aki egyáltalán nem fél, hanem, aki képes legyőzni a félelmét.”

Fiala Borcsa

 

A fotón nem a szerző autója látható, hanem egy 1958-as Plymouth Fury. Ez a kocsi „játszotta" Christine-t a Stephen King azonos című regényéből készült amerikai filmben. Borcsának egy „ezeréves, Ford Focusnak álcázott lepratelepe van." (Ezt nem mi mondjuk, hanem ő.)