Ahogy az óvodás is szentül hiszi az igazát, amikor kitartóan állítja, tényleg nem ő pisilt be a bugyijába, úgy próbáljuk mi felnőttek is meg nem történtté tenni a múltat. És ahogy ugyanez a hároméves még nem tudja elképzelni, hogy ha most felkel a játékbolt padlójáról, a LEGO autó akkor is ott lesz egy hónap múlva a karácsonyfa alatt, úgy nem tudunk mi sem hosszú távon gondolkodni, és egy jobb jövőért – a jelenben fáradozva – áldozatot hozni. Az óriási ingeráradatnak köszönhetően kitágult a jelenünk, a jövő jelentősége pedig ezzel együtt teljesen lecsökkent. Megpróbálunk minél több pozitív érzést beletuszkolni a „most”-ba, és napról napra élni, közben egyfolytában futni, rohanni, nehogy a felelősség utolérjen bennünket. Egy világban, ahol mindenre van megoldás, szinte felfoghatatlan, hogy felelősséget továbbra sem tud vállalni senki helyettünk.

Felelősség, óh, felelősség!

Pedig a felelősség egy nap biztos bekopogtat mindnyájunk ajtaján, hiszen az emberi természet alapvető jellemzője, hogy hibázik. Nem is lenne ezzel semmi gond, ha épp nem egy olyan korban élnénk, amelyben a tökéletesség az egyik legkívánatosabb dolog. Mindenki próbál megfelelni ennek, és ebbe a képbe bizony, nem illik bele a hiba lehetősége. Ezért (is) van szükségünk arra, hogy – magunkat tökéletesnek feltüntetve – semmiért ne vállaljuk a felelősséget.

Mert a felelősségvállalásban a legnehezebb dolog elismerni azt, hogy „talán mégsem vagyok annyira jó ember, mint amilyennek hinni szeretném magam”.

A saját árnyékunkkal való szembesülés elengedhetetlen az igazi személyiségkép kialakulásához, mégis talán az egyik legnagyobb feladat számunkra. Terápiás tapasztalat, hogy a pszichológus kanapéján ülve, a megtartó terápiás bizalomban is nagyon nagy erő szükséges ahhoz, hogy szembe tudjunk nézni a saját „sötét oldalunkkal”. Akkora erő, hogy néha könnyebb „kiugrani” a terápiából, és az egész folyamatot egy következő pszichológussal újra kezdve reménykedni, hátha az új kanapén nem kell megváltoztatni a saját magunkról kialakított képet.

Nézz szembe önmagaddal! 

Rövid távon ez „megoldásnak” tűnhet számunkra, és a világ felé is, hiszen – ahogy egyik kollégánk szokta mondani: a „terápiaturista” ezerféle módszert kipróbálva tudja bizonygatni, ő mindent megtesz, hogy a helyzet jobb legyen... Hosszú távon azonban, úgy gondolom, az egyetlen valódi megoldás csak az lehet, ha nem szaladunk másik pszichológushoz, terapeutához, hanem azt az egy folyamatot végigélve merünk belemenni a fájdalomba, és szembenézni a valódi történettel. Ez hatalmas felelősségvállalás.

Talán az egyik legérdekesebb és legfontosabb filozófiai-pszichológiai gondolat, hogy:

nincs szabadság felelősség nélkül.

Hiába próbáljuk kerülőutakon elérni, kicselezni, átugrani, hogy valahogy másképp mégis szabadok legyünk, nem lehet. Egy életen át nem lehet megúszni. Azért sem, mert az igazán fontos dolgokban nem létezik „kisebb kiszerelés”. Nincsen fél felelősségvállalás, amit meg tudnánk osztani mással. Ahogy nincs fél szabadság sem: valaki vagy szabad, vagy nem.

A felelősségvállalás kapcsán legtöbbször a cselekedeteink másokra gyakorolt hatását szoktuk említeni, az igazi jelentősége legjobban azonban a saját életünkben és személyiségünkben látszik. Nem gondolom, hogy létezik olyan, hogy „jó” és „rossz” ember. Abban hiszek, hogy sorsok vannak, és a hozzájuk tartozó döntések – és ezek lesznek azok, amelyek végül igazán formálnak minket. Néha a dolgok, amiket nem mertünk megtenni, sokkal nagyobb hatással vannak ránk, mint amelyeket megléptünk.

Egy világban, amely úgy tűnik, a rövid távra rendezkedett be, óriási bátorság kell ahhoz, hogy a hosszú távra gondolva merjünk felelősséget vállalni. Ennek jutalma azonban egy olyan élet, amelyben érzelmeink, gondolataink és cselekedeteink összhangban vannak egymással. Innentől kezdődhet a valódi önbecsülés és önszeretet.

Rácmolnár Lili