WMNDove

Elkezdem szeretni... vagyis elkezdtem megszeretni magamat. Mert rájöttem, hogy másképp nem lehet. Vagy legalábbis nem érdemes. Annyi mindent átvészelt már velem ez a test. Majdnem 27 éve kiszolgál, elviselte az összes csapongásomat és szélsőségemet. És lehet, hogy képtelen vagyok befogadni és meghallani a pozitív visszajelzéseket, amiket kapok a külsőmet illetően, de attól függetlenül, hogy én mennyire kritikusan szemlélem a testem, hogy nem tudok azonosulni vele, azért mégiscsak rengeteg dolgot köszönhetek neki. És most, hogy volt néhány kellemetlenebb hetem, rájöttem, nagyon hálás vagyok érte. 

Hálás vagyok, amiért minden testrészem és szervem megvan. Hálás vagyok, amiért visszatértek olyan funkciók, amelyek az anorexia miatt egészen eltűntek vagy átalakultak. Hálás vagyok, amiért már újra majdnem teljes értékűen sportolhatok. Hogy nem kell sírnom az ízületi fájdalmaktól már az első kilométer után, vagy azért, mert a reggeli fogmosásnál egy hirtelen mozdulattól kifordul a csuklóm. Hálás vagyok, hogy újra sok hajam van. Már nem hullik csomókban, sőt, semennyire sem hullik, és néha úgy érzem, minden kihullott szál helyére kettő nő vissza. Hálás vagyok azért, mert nem kell mondogatnom magamnak, hogy jól vagyok és nem fogok elájulni. Mert amióta eszem, tényleg jól vagyok, és tényleg nem fogok elájulni. Hálás vagyok azért, mert idén nyáron simán vállalnám azt a háromnapos olaszországi utat, amit két éve még le kellett mondanom, mert nem mertem megkockáztatni. Nem mertem, mert annyira ki volt készülve a gyomrom, hogy egy egyórás vonatutat sem mindig bírt. Szeretem, hogy a funkciók többsége működik. Hogy nem kell attól félni, mi lesz ha... Többnyire amúgy nem én féltem ettől eddig sem, de most már a környezetemnek sem kell. Olyan jó, hogy ilyesmire már nem mennek el felesleges energiák, sokkal minőségibb így az idő. És hálás vagyok a „második első menstruációmért” is, mert olyan nagyon-nagyon sok kihagyás után végre ez is megtörtént. És ez már tényleg azt mutatja, hogy összeszedtem magam, hogy egyszer tényleg lesznek gyerekeim, és teljes életet fogok élni.

Hálás vagyok azért, mert nem haltam meg, mert az életet választottam. És ráadásul egy olyan életet, amit egyre jobban szeretek élni. 

Emlékeztetni szeretném magamat – és bárkit, akit ez a probléma érint –, hogy innentől kezdve ez legyen a testképem, az énképem alapja. Ne pedig az, hogy én mit látok a tükörben, hogy ki van mellettem, és hogy körülötte milyen lányok vannak, hogy hazudik-e nekem... vagy sem. Mert ez tényleg nem a pszichológusom, a családom, a barátaim vagy a férfiak ügye. Persze sokat tudnak segíteni, de ez nélkülem nem megy. Sőt, ez kizárólag az én ügyem, az én feladatom. Én élek ebben a testben, az én felelősségem, és az én boldogságom múlik rajta. Életemben először érzek valami ilyesmit, és ez hatalmas dolog. Jelenleg a legnagyobb. Az csak a ráadás lenne, ha végre elfogadnám, hogy – mivel egy majdnem 27 éves nő vagyok, a testem is ehhez igazodik, és nem egy 14 éves kislány testében élek. Teljesen normális, hogy az xs-es ruháim már nem lógnak rajtam. Ha idén nyáron tudnék venni egy új fürdőruhát, és ki mernék menni a strandra, vagy ha esetleg őszintén tudnék mosolyogni egy kamerába, az végtelenül boldoggá tenne. Ez pedig azt mutatja, hogy a nehezén már túl vagyok. Szóval innen üzenem minden evészavaros nőnek, hogy igen, még ha évekbe telik is, és rengeteg küzdelemmel jár, igenis, sikerülhet. Felül lehet kerekedni az anorexián!

 

B. Betti