–

Oké, még mindig nem állítom, hogy szívesen nézek feltrancsírozott embereket, és azt sem, hogy nem tapasztom a kezem a szememre, ha jön a Rém, de azért fejlődöm. Büszkén jelenthetem, hogy az AZ című filmnek, ami a hetvenéves Stephen King azonos című regényéből készült, már legalább a felét láttam, és csak minden ötödik percben éreztem késztetést, hogy kimeneküljek a moziból. Jogosan kérdezhetnétek, miért jó ez akkor nekem? Azért, mert amit láttam belőle, azóta is foglalkoztat.

A történet, amelyet sok rajongó King mesterművének, nagyeposzának tart (bár A setét torony és a Végítélet című művek is hosszabbak nála, igaz, az előbbi egy több részből álló regényciklus), ugyanis valóban sokkal összetettebb, mint egy gyerekeket ijesztgető-gyilkoló, olykor bohócként  megjelenő szörny rémületes sztorija. Kritikusok és bloggerek ezrei vitatkoznak hosszú évek óta Pennywise, vagyis a „Krajcáros bohóc” alakjáról, hogy közvetve vagy közvetetten felelős a borzalmas tettekért, és még egy csomó minden másról, hiszen a bohóc vörös hajú, hullasápadt alakja rengeteg ember számára a két lábon járó Gonoszt testesítette meg. (Amikor ezt írtam, még nem tudtam, hogy ezen a címen mutatták be nálunk a sorozatot először.)

Bevallom, pár napig én se aludtam túl jól, miután szembesültem Azzal, akit először a maszk nélkül is elég félelmetes Tim Curry keltett életre (az 1990-es, folytatásos tévéfilmben), majd 2017-ben a moziban Bill Skarsgård, ám számomra messze nem Pennywise figurája vagy a válogatott szörnyűségek tették igazán érdekessé a történetet, hanem az, ahogyan King a félelemről vall általa.

Nem túl nagy spoiler – a könyv fülszövegében és a filmelőzetesben is benne van –, hogy amikor az alakváltó Pennywise zaklatni kezdi a Maine állambeli Derry városkában lakó gyerekeket, mindegyikük előtt abban a formában jelenik meg, amitől az illető a legjobban fél. Van, aki bohócként látja, más oszló hullaként vagy megállíthatatlan vérzuhatag formájában. Ezt olvasva és látva elgondolkodtam: szinte soha nem adunk formát a félelmeinknek, mintha azáltal, hogy megtestesítjük őket, még erősebbek lennének.

Ha én volnék Pennywise következő kiszemelt áldozata, vajon hogyan kellene megjelennie előttem, hogy a szívem mélyéig elöntsön a rettegés?

Különös, de ahogy feltettem magamnak ezt a kérdést, és nagy nehezen meg is válaszoltam, egyszer csak megnyugvás töltött el. Látszólag egyszerűnek tűnhet az instrukció, hogy „nevezd meg a félelmedet”, de más megnevezni valami absztrakt, fogalmi dolgot, például az én esetemben, hogy félek a magánytól és az elfeledettségtől, mint mindezt képpé formálni. 

Pennywise az én rémálmomban egy üres mező volna, aminek egyedül állok a közepén. Eljutnak hozzám távolról érkező, vidám hangok, ám azok a boldog emberek ott a messzeségben hiába tudják, hogy itt vagyok, nem tartanak igényt rám. És hogy miért könnyebbültem meg, amikor sikerült összeraknom a fejemben ezt az iszonyúan nyomasztó képet? Mert ha ismered a belső gonoszt, ha előtted áll, sokkal könnyebb vele megharcolni.

Ezt teszik a történetbeli gyerekek is. Közösen szállnak szembe a gonosz entitással, aki a lelkük mélyéig ismeri őket, a bátorság azonban olyasmi, amit az ember sokszor maga is csak akkor fedez fel magában, amikor szüksége van rá, ezt tehát nem fordíthatja ellenük. Amikor a szereplők már képesek uralni a félelmeiket, Pennywise fegyvertelenné válik velük szemben. Elismerem, nem a világ legbonyolultabb tanulsága, ám King remekül megírt alakjai elérik, hogy mélységesen átérezzük ezt a valójában borzasztóan nehéz folyamatot. Hiszen hányszor halljuk, hogy „ne félj!” – és hányszor sikerül tényleg nem félni?

Nem könyv- vagy filmajánlónak készült ez az írás, mégis abba torkollik: ha tehetitek, olvassátok el és/vagy nézzétek meg az AZ-t. Igen, a bohóc: para. Igen, sok benne a vér. Igen, igazi, régimódi ijesztgetős horror. És igen, esszenciája mindannak, amitől Stephen King az, aki: a nyomasztó gyerekkori emlékek és traumák, a hétköznapi, szürke díszletek mögött rejtőző Gonosz krónikása, a világ egyik leghíresebb szórakoztató szerzője. Rengeteg díjat kapott, nagyon sokat vitatkoztak a kritikusok arról, hogy ez valójában szépirodalom-e, amit művel. Ehhez maga a mester annyit fűzött hozzá: „Ideje volna már elmosni a szépirodalom és a popkulturális irodalom közti, egyébként is bizonytalan határvonalat.” 

Stephen King a popkultúra élő ikonja, egy olyan ember, aki a sok rémisztgetés közepette néha mégis mesterien megfacsarja a szívünket. Isten éltesse sokáig!

Kalapos Éva Veronika

Kép és GIF: Az (It, 1990, Lorimar Television, remake azonos címen: 2017, New Line Cinema)