E., aki az egyetemen a legeslegjobb barátnőm volt, és akivel olyan átkozottul nagyvonalúan engedtük magunkat távol egymástól, hagytuk, hadd vigyen a sorsunk, hadd nőjön a kilométerek meg az évek száma. Azt hittük, egyszer az életben majd mindent bepótolunk. Majd amikor lesz időnk rá a családunk, a munkánk, a gyerekeink, az életünk mellett, majd akkor megint leülünk és elmesélünk mindent, a családot, a gyerekeinket, a munkánkat, az életünket. Fogjuk egymás kezét megint, mint akkor, gólyatáborban, vagy később, az átbeszélgetett éjszakák közben, és nevetünk, meg sírunk, mert sírni is olyan jól tudtunk együtt. És eszünkbe jutnak majd az Ajtósi Dürer sori tanszék faliújságára kitett kis levelek, amelyeken úgy üzengettünk, mint a dedósok. Banális szertelenségeket írtunk rájuk, az egyetemista lét pihekönnyű lenyomatait; randevúkat, baráti zűröket, rémálmokat, apró-cseprő boldogságokat, mindent, amit ebédszünetben, vagy a következő közös szeminárium előtt úgyis meg tudtunk volna beszélni, de mi addig is ott akartunk lenni egymás zsebében. Úgyhogy az angol szak büféjével szembeni falon hagytunk egy-egy darabot magunkból. És nem a teljes nevünket írtuk rá a cetlikre, nehogy illetéktelen kezekbe kerüljön, hanem csak az első két-három betűt. Ő volt „Esz”, én voltam „Kri”.

Az egyetemi gólyatábor második napján mosolygott rám először. Csodálatos mosolya volt. Hófehér, jókedvű, meleg. Beragyogta maga körül a teret. Nem tudom, miért engem választott, de jól esett megfürödni abban a mosolyban. Azt hiszem, akkor vettem először igazán levegőt az új környezetben. Tele voltam a vidéki fiatal komplexusaival, szégyenlősséggel, rettegtem azoktól a hangos és magabiztos fiúktól és lányoktól, akik később az évfolyamtársaim lettek az ELTE bölcsészkarán. Nem tudtam, mit keresek ott, féltem, nehogy hozzám szóljon valaki, és úgy éreztem, biztosan valami tévedés történt a felvételi bizottságban, én nem vagyok idevaló, engem ide nem kellett volna fölvenni, én ezt nem érdemlem meg.

Akkor kezdődött a barátságunk. A szorongó kaposvári és a világlátott budai lánynak. Vele ettem először szusit. Ő volt az első olyan ismerősöm, aki nemcsak, hogy külföldön, de egyenesen egy másik földrészen született. Szájtátva hallgattam a történeteit a nagy ’85-ös mexikói földrengésről, amit személyesen élt át a családjával. Elvittem Igalba a nagyszüleimhez, megmutattam neki Somogy megyét, mentünk együtt síelni, és szemtanúja volt életem legdestruktívabb párkapcsolatának. Nem biztos, hogy nélküle túléltem volna. Olcsó vodkát ittunk a 4-es, 6-os villamoson Szilveszterkor, és már éjfél előtt leléptünk a buliból, amit valami távoli barátja albérletében rendeztek, és tele volt kellemetlen arcokkal. Hazafelé gyalogoltunk, végig a Duna-parton, és visítva röhögtünk mindenen, ami szembejött. A mai napig nem derült ki, mi volt abban a vodkásüvegben...

Megtanítottuk egymást arra, hogy a barátságban nem nézel se lefelé, se fölfelé, csak a másik szemébe. Teljesen mindegy, hogy valaki honnan jön. Egyáltalán nem számít.

Végül felnőttünk, mert azt senki sem ússza meg. Az egyetemi évek után mindenki boldogságot keresett magának, mert azt csak magadnak lehet. Egy étterem teraszán láttam legközelebb, munkavacsorán volt, egy nagy társaságot ragyogott körbe a mosolya. Jókedvűnek látszott a csoport, láthatóan élvezték a finom, meleg fényt, ami E-ből sütött rájuk. Emlékszem, ahogy megkeseredett egy kicsit a falat sütemény a számban. Irigyeltem őket. Akkor megbeszéltük, hogy hamarosan folytatunk mindent, amit elkezdtünk az egyetemen.

De nem folytattunk. Túlságosan nagyvonalúak voltunk az idővel.

Lett Facebook, onnan tudtunk egymásról pár dolgot, a nagyobbik lánya egyidős az enyémmel, és pont úgy néz ki, mint ő. Az utolsó képről, amit posztolt róla, E. mosolya ragyog. Pár nappal azután, hogy felmondtam a televízióban, írt nekem: „el tudom képzelni, hogy milyen felszabadult érzés távol lenni a sok figyelő szemtől. Jó szórakozást!” Mindenkinél jobban megfogta azt, amit akkor éreztem. De hát ezen nem csodálkoztam, elvégre E. mindig a barátom volt.

Közös ismerősöktől tudtam meg, hogy beteg, kemény kezeléseken van túl, mérgek csorognak az ereiben, küzd minden porcikájával, a családja támasztja és óvja. Jó családja van, gondoltam akkor, az a két kislány pedig... mint két csodalámpa, melegítik őt a mosolyukkal. Talán minden rendben lesz.

Kitolattam a Frankel Leó utcából. Még volt fél órám a következő megbeszélésemig. Írtam egy gyors üzenetet, hogy késni fogok, átverekedtem magam a Moszkva téri káoszon, és fölmentem az erdőszélre. Épp akkor állt el az eső, a fákon átbújt a nap. Kinyújtottam a kezem, és megmostam a fényben.

Hófehér, jókedvű, meleg fény volt. Elköltözött mosoly fénye.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Shaiith