– 

A parkolás miatt aggódtam, de aztán meglepve tapasztaltam, hogy ott is parkoló van a campus területén, ahol egykor lombos fák között tarisznyás diákok sétáltak, akik álmodni sem mertek akkoriban saját kocsiról. A majdnem három évtizednyi változás sorra írta felül az emlékképeimet: a szürke falú Tótfa-kollégiumot nemrég újíthatták fel, modern könyvtárépület húzódik a park mentén, és a diákok által egykor meghatározott hierarchiarendszerben álló egyetemekből mára Debreceni Egyetem lett.

Ahogy a főépület hátsó bejáratánál megfogtam az ajtókilincset, és beléptem a folyosóra, hirtelen fejbe vágott az élmény.

Van, ami semmit nem változott: az aula, ahol nemzetünk nagyjaira emlékeztetnek a feliratok, a méltóságteljes épület, amelyben mindig büszkeséggel töltött el, hogy oda járhatok. Ahogy az épület sem változott sokat három évtized alatt, bennem máig változatlan ez az érzés. Ahogy feltárult előttem diákéveim helyszíne, az ismerős folyosók, az egyes szakok feliratai, életre keltek bennem harminc évvel ezelőtti képek: elsuhantak mellettem egykori ismerőseim, feléledt bennem az órákra rohanás hangulata.

Két idősíkban mozogtam: fogtam a kilencéves lányom kezét, meséltem a férjemnek, miközben az éppen üres falak között szinte láttam, ahogy német történelem-előadásra sietünk.

Megelevenedett előttem, ahogy az ikonikus büfében a reggeli kávé mellett cigarettafüstbe burkolózva pusmogunk az előző esti Benczúr-buliról – vagy ahogy egy-egy nehezebb ZH-val kapcsolatban biztatjuk egymást, és ahogy vizsgaidőszakban a fénymásolóban gyártjuk mások jegyzeteiből a felkészüléshez az anyagot. (Hú, micsoda pazarlás! – mondja harminc évvel idősebb, zero waste-kényszeres önmagam, ahogy a vaskos paksamétákra gondolok, amelyek a vizsga után nem sokkal a szemetesben landoltak).

Lelki szemeim előtt benépesültek az üres folyosók, láttam feltűnni egykori évfolyamtársaimat, akik még ma is (vagy egy adott életszakaszban) sokat jelentettek/nek.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Ismerősökkel telt meg a folyosó, akikből életre szóló barátok lettek, és már három évtizede kísérjük egymást az élet hétköznapi és mérföldköveket jelentő eseményein. Gondolatban feltűntek egykori szerelmek, akikről már akkor is sejthettem volna, hogy ha egyszer lesz közösségi média, biztosan nem lesznek jelen, így soha nem fogok Péter és János nyomára bukkanni, és megtudni mi lett velük. Olyanok is ott voltak velem az üres folyosókon, akik már nincsenek velünk; barátnőm, Ibolya, aki egy tragikus balesetben életét vesztette, és egy pár évvel idősebb srác, akinek váratlan halála nagyon megrázott.

A főbejárat lépcsőinél pedig szembe találom magam 19 éves önmagammal: látom, ahogy büszkén lépkedek fel a lépcsőn, amit az 1927-ben átadott épülethez hasonlóan szintén méltóságteljesnek és gyönyörűnek láttam,

kezemben az érettségi bizonyítványom, és még néhány irat a beiratkozáshoz, rajtam az akkor nagyon menő sötétkék, aprómintás szoknyám, és egy fehér póló, vállamon egy barna tarisznya, a hajam Sophie Marceau után elöl frufrus Kleopátra-frizurára vágva…

Anyukám áll a lépcső alján, miközben én büszkén, meghatottan, megilletődötten, de már azzal a tudattal, hogy egyetemista vagyok, indulok a tanulmányi osztály felé. Ezt az érzést a lépcső alján állva ma is elő tudom hívni, mert a tudat, hogy kossuthos vagyok, olyan meghatározó volt, és úgy formált engem, hogy annak hatását egész életemben érzem.

Eszembe jutnak az egykori egyetemi moziban látott filmek, Menzel-klasszikusok, a Megáll az idő vagy a Hair, ami azokban a változásokkal teli ’90-es években és a rám szakadt szabadság időszakában nagyon sokat jelentettek számomra, Tarkovszkij elgondolkodtató darabjai, és rengeteg film és könyv, ami formálta a világképemet.

A két idősík között eltelt évek száma, a harmincas csak elsőre vág fejbe. Egykori albérletem környékén ma négycsillagos szálló áll a tehetősebb diákok számára, a földszinten trendi étterem. Ahogy eszem az avokádós quinoa-salátát, automatikusan dobja fel az agyam egykori menüválasztékunk képeit: az albérletben összedobott majonézes kukoricasalátáét, a Délibáb presszó milánói makarónijáét, aminek kapcsán ma az olaszok tiltakoznának, ugyanis ketchuppal készült, és a hozzám hasonlóan nagy szerelmesei dupla ketchuppal kérték. Gasztronómiai visszatekintésként még jön gondolatban sorban a zöldségköretes rántott sajt, amelynek a mai napig működő Mátyás Pince volt a bajnoka, vagy az egyetemi büfé maradékokból összegyúrt, utánozhatatlan csokis bolyhoskája.

A távolban a Tótfa-kollégium emlékeztet a hajnalig tartó bulikra, a boroskólákra, a hónap végén igen drágának tűnő húszforintos cigarettára, az alagsori buliban hangosan tomboló Doors-számokra, a Trombitás Frédi vagy a Beatles Yesterday című dalára.

Az én elmúlt harminc évem is ott lebeg a gondolataim között: meghatározó szerelmek, élükön az örök szerelemmel, Budapesttel, a kedvenc munkáim, a kis ferencvárosi lakáskám, a férjem, a lányom, az örökké szívem csücske Peking, Szarajevó és Kanton, ahol éltünk.

A Nagytemplom mellett korcsolyázók mögött látom az egykori Apolló mozi helyét, ahova előadás helyett mentünk A szökevény című filmet megnézni, amelyben lenyűgözött Tommy Lee Jones lehengerlő lazasággal előadott mondata, ahogy a vonatbaleset maradványai után körbetekintve azt mondja: „What a mess!” Hetekig ismételgettük a barátnőimmel, hogy megfelelően kúl stílusban tudjuk ugyanezt elmondani. Akkor nem gondoltam volna, hogy hasonló hangnemben a férjem fog a lányunk szobájáról nyilatkozni majd egy napon. 

 

A változások mellett azonban ott van egy érzés, ami most is állandó. A mai napig ugyanolyan büszke vagyok arra, hogy kossuthos voltam, mint azon a június végi napon 1991-ben, amikor a számomra a világot jelentő lépcsőkön megilletődötten mentem beiratkozni. Annyi a különbség, hogy ma már tudom, mi az, amit kaptam attól az öt évtől: életre szóló barátságokat, nyitottságot, kíváncsiságot a világra, tudásvágyat és az állandó fejlődés igényét. A lelkem egy darabja mindig is az az ódon épület lépcsőin büszkén lépkedő kossuthos marad.

 Trembácz Éva Zsuzsanna

Trembácz Éva Zsuzsanna írásait Facebook-oldalán és honlapján is olvashatod.

 A képek a szerző tulajdonában vannak