Itt a húsvét. A szülők egyik fele csokitojás után kajtat és apró ajándékokat rejt el a lakás, kert különböző pontjain. Másik felük meg azon dilemmázik, hogy vajon itt van-e már az ideje annak, hogy leleplezzék, valójában ki tojja a tojást (és nem szigorúan véve biológiai értelemben, hanem ideológiailag).

A Nyuszi-kérdés az év első komoly döntési helyzete ebből a szempontból, és ha ezt sikerül a szülőknek jól megoldani, akkor az év végéig (amikor is fellángol majd a Mikulás-kérdés és a Jézuska/Angyalka-dilemma) igazából meg is úszták az egészet. (Feltéve persze, hogy nem emelték be a rendszerbe a Fogtündért, vagy más tengerentúli idegent.)

Ezek a (vigyázat, spoiler!) fantázia lények, a magyar családok döntő részében jelen vannak – már generációk óta. A hozzájuk kapcsolódó emlékeink pozitívak és kellemesek, mégis sok szülő aggódik amiatt, vajon rendben van-e, ha kvázi hazugsággal traktálja a gyereket, vagy mikor van itt az ideje annak, hogy a gyerek már ne higgyen a dajkamesékben. És persze az is, hogyan kellene elmondani a gyereknek az Igazságot ahhoz, hogy ne omoljon össze, vagy ne csalódjon a szülőkben. Arról nem is beszélve, hogy nem sérül-e egy gyerek kritikai gondolkozása és valóságképe, amikor azt várjuk tőle, hogy higgyen ebben: egy szembeforduló hüvelykujjak nélküli szőrös lény festi ecsetkéjével a tojásokat, és hordja szét a világ összes gyerekének egyetlen éjszaka leforgása alatt... hm-hm.

A dolog egyrészt (tudományos szempontból) elképesztően izgalmas, másrészt pedig (szülői oldalról) végtelenül egyszerű. A gyerekek, ugyanis olyan hétéves koruk körül rendszerint rájönnek (vagy maguktól, vagy más gyerekektől, vagy a szülők elbénázzák az álcázást), hogy igazából mi a pálya és mi a helyzet a nyuszival meg a többi meselénnyel. Általában nem szomorúak emiatt (érdekes módon a kutatások szerint, inkább a szülők éreznek bánatot), és ha a szülőkkel még egy ideig fenn lehet tartani a játékot, hogy

„Ha hiszel benne, akkor létezik.”

akkor a gyerekek vígan benne vannak a mókában teljes szívvel, még akár évekig. Azok a vizsgálatok, meylekben gyerekek százait kérdezték meg, hogy mit éreztek, amikor kiderült, hogy nem létezik a nyuszi, vagy a Mikulás, egyetlen egyszer sem számoltak be arról, hogy a gyerek dühös lett volna vagy a szüleit vádló, hibáztató.

Kutatások arról is beszélnek, hogy a gyerekek hite ezek iránt a lények iránt teljesen másképp valósul meg, mint olyan (általunk sosem látott, tapasztalt, de létező) dolgokba vetett hit, mint az atomok vagy a dinoszauruszok. Utóbbiak esetében sokkal biztosabbak voltak a létezésben a gyerekek, mint a nyuszi vagy a Mikulás esetén. És akkor még nem is beszéltünk a fantázia, a képzelet hatalmáról, a gondolat teremtő erejéről és a reggeli csokizás mámoráról! Csináljuk hát, ahogy nekünk a legkomfortosabb, ahogy a gyerekünk kérdései, érdeklődése, vágyai mutatják magukat, mert ha valamin, akkor aztán biztosan nem ezen fog múlni a boldog gyerekkor meg az elég jó szülőség.

Kiemelt kép: Unsplash/JESHOOTS.COM