Holle anyó: az otthon rendjét őrző germán istennő, aki a Grimm-mesét inspirálta

–

Mesehős vagy istennő

A Grimm-testvéreket leginkább mesemondóként ismerjük, pedig mindketten komoly tudományos munkát is folytattak. Jacob (1785–1863) és Wilhelm Grimm (1786–1859) elsősorban nyelvészként és filológusként tevékenykedett, a német nyelvtudomány megalapozóinak számítanak. Különösen foglalkoztatta őket a germán mitológia, valamint az, hogyan él tovább a német népmesékben. Holle asszonyság meséjét 1811-ben Dorothea Wild mesélte el nekik. Dorotheát, akit a családban Dortchenkén becéztek, a Grimm-testvérek gyerekkoruktól ismerték, és később Wilhelm felesége lett. Dortchen jól ismerte a hesseni tartomány, főként Kassel népmeséit, és kutatók szerint számos mese adatközlője volt a testvérek 1812-ben megjelent Kinder- und Hausmärchen (Gyermek- és családmesék) című gyűjteményében, amely az első kiadásban 86, a másodikban már közel 200 mesét tartalmazott. A Frau Holle a 24. számú mese volt a gyűjteményben.

Jacob Grimm, aki nemcsak meséket gyűjtött, hanem a germán mitológia tudományos kutatója is volt, 1835-ben megjelent Deutsche Mythologie (Német mitológia) című monumentális művében elsőként vetette fel, hogy Frau Holle mögött egy vagy több prekeresztény istennő emléke rejlik.

Grimm szerint Holda, vagy más néven Hulda, nem csupán népmesefigura, hanem alapvetően kegyes istennő, aki egy dolgot nehezen visel el: a háztartás rendetlenségét. Úgy vélte, hogy Hulda lényegében azonos Odin feleségével, akinek kultusza széles körben elterjedt a germán néptörzsek között.

A 20. századi kutatások megerősítették Grimm felvetését. Lotte Motz folklorista szerint biztosra vehetjük, hogy Hulda és rokonai valójában egy adott istennői aspektus különböző megjelenési formái. Gyakran az ősök szellemeként tűnik fel, aki télen meglátogatja a családokat, ellenőrzi a háztartás rendjét és a gyermekek nevelését. Ha elégedett, a következő évben szerencsét és jólétet hoz a házhoz, de ha rendetlenséget talál, a családnak nehéz esztendőre kell számítania.

Hulda tehát központi szerepet játszott a germán mitológiában, ezért igyekeztek megnyerni jóindulatát. Csakúgy, mint nálunk, a német néphitben is különösen fontos volt a karácsony és vízkereszt közötti időszak, amelyről úgy tartották, hogy meghatározza a következő évet.

Ezt az időszakot Tizenkét éjszakának (Zwölften) nevezték, és úgy tartották, hogy a nagy sötétség miatt az ártó szellemek is szabadabban mozognak.

A család védelmében Frau Holdának ételáldozatokkal kedveskedtek, tejet, húst, esetleg gabonát tettek az asztalra. Érdekes összefonódása ez a pogány hagyománynak és a keresztény szokásoknak, hiszen a karácsonyi mise előtt egy tál tejet helyeztek ki az istennőnek, rajta keresztben két kanállal. A mise után a kanalak pozíciója jósolta a család szerencséjét, legyen az jó vagy rossz. A keresztény egyház persze nem nézte jó szemmel ezt a babonát – de erről később szó lesz.

Téli istennő birodalma

William P. Reaves germanista kutatásai szerint Frau Holle alakja rendkívül összetett. A fonó istennők közé tartozik, ám ő nem a sors vagy az élet fonalát fonja, hanem gazdasági tevékenységet folytat – mégis többről van szó puszta mesterségnél, etikai és szakrális tartalommal is bír. A szorgalmas fonó- és szövő lányokat megjutalmazza, a lustákat pedig megbünteti: felgyújtja guzsalyukat, vagy beszennyezi a már elkészült fonalat. Hessenben ezért hosszú ideig élt a szokás, hogy a lányok a Tizenkét éjszaka alatt szorgalmasan fontak, hogy Hulda elégedett legyen munkájukkal.

A fonás a legtöbb ősi kultúrában szakrális tevékenységnek számított: összekapcsolta a nőket az évszakok körforgásával, és a jövő alakításával – spirituális és fizikai értelemben egyaránt. A fonal szimbolizálta a sorsot, a belőle készült szőttes mintázata pedig az élet sokszínűségét.

Ugyanakkor a hétköznapi valóságban egészen az ipari forradalomig a nők kétkezi munkájának köszönhetően nem fáztak a családok télen: ők fonták a fonalat, majd szőtték az anyagot takaróknak, alsó- és felsőruhának egyaránt.

A fonás és a szövés évszázadokon át a nők gazdasági függetlenségének alapját képezte. A lentermesztéstől a rost feldolgozásán át egészen a fonalak elkészítéséig ez a tudás anyáról leányra szállt. A fonóházakban, ahol lányok és asszonyok közösen dolgoztak, nem csupán a kézimunka mesterségét sajátították el, hanem közösséget is építettek: megosztották tapasztalataikat, támogatták egymást. Hulda, aki felügyelte ezt a női világot, valójában a női munka méltóságának őrzője volt, és jelképezte, hogy a nők munkája nélkül nem létezhet közösség, család vagy túlélés.

Hulda irányította a téli időjárást is: házimunkája – a takarítás, párnák és dunyhák kirázása – közvetlen hatással volt az emberek életére és jólétére, hiszen a földbe vetett magoknak a hótakaró jótékony meleget biztosított a téli nagy hidegben.

Így Hulda nem csupán „háztartási alkalmazott” volt, hanem olyan istennő, akinek kegyéből az emberek sorsa jóra vagy rosszra fordulhatott.

Hulda emellett a halál átmenetét is felügyelte. A germán hit szerint földalatti birodalmában élt, bejárata egy mély kút volt, akárcsak a Grimm-mesében. A középkor magas csecsemőhalandósága idején úgy hitték, hogy a kereszteletlenül meghalt gyermekek Hulda birodalmába kerülnek, ahol a háztartás jóságos istennője vigyáz rájuk. 

Az Alpok vad vidékein és azon túl is Hulda vezette a Vad Vadászatot (Wilde Jagd), seregével téli éjszakákon, különösen a Tizenkét Éjszaka idején (december 25. – január 6.) vágtatott keresztül a tájon. Ekkor seregének tagjai még nem démonok voltak, hanem a természeti erőket és lelkeket megtestesítő lények.

Hulda, a vasorrú bába

A kereszténység terjedésével Hulda, a pogány istennő, hamar ellenséggé vált: az egyházi írók és vezetők démonizálták őt, mivel egy önálló, hatalommal bíró női alak, aki saját isteni jogán ítélkezett és jó vagy rossz sorsot osztott, veszélyesnek számított a középkori egyház számára, amely a nőket alárendelt szerepbe szorította.

A 11. században Burchard wormsi püspök már „boszorkány Huldáról” (strigam Holdam) beszélt, és állította, hogy azok az asszonyok, akik Huldában hittek, éjszakánként démonok seregével lovagolnak különböző állatok hátán, hogy megrontsák a keresztények lelkét.

A 15. században a keresztény egyház Huldát Diana istennővel azonosította, a középkori teológia szerint a boszorkányok védnöke, és több kódexben is megjelent, hogy Hulda éjszakánként nők seregével repül át a városok fölött.

Ekkor már kifejezetten tiltották a karácsonyi ételáldozatokat, a 17. századi boszorkányperek jegyzőkönyveiben pedig Hulda a vasorrú bába jól ismert alakjában tűnik fel: kócos, rongyos vénasszonyként, horgas, gyakran vasorral és hosszú, görbült fogakkal, akinek ártó szándékai voltak. Nem egy boszorkányperben a vádlottat Huldával lovagolva látták a téli éjszakákon különböző állatok hátán.

A reformáció kifejezetten nagy erőkkel lépett fel a vallásos babonaságok ellen, így Huldának sem kegyelmezett. Hogy akkoriban még mennyire jelentős volt a Huldába vetett hit, mi sem jellemzi jobban, mint hogy Luther Márton is több prédikációjában szólt róla, elítélve azokat a szokásokat, amik hozzá kötődnek. De minden egyházi üldözés ellenére Hulda alakja sokáig megmaradt a német néplélekben: karácsonyeste még évszázadokon át kint hagyták a tejet az asztalon, akkor is, ha már fogalmuk sem volt róla, ki az a Hulda. A jókat megjutalmazó, rosszakat megbüntető, havat hozó Holle anyó képe pedig milliók tudatában él, köszönhetően a Grimm-testvérek meséjének.

Miklya Luzsányi Mónika